Szomorú évforduló

Azaz éppen egy éve államvizsgáztam. Üdítő volt egy év távlatából visszatekinteni. Nagyon sok öröm ért azóta, kezdve azzal, hogy életem párjával összekötöttem az életem. Különleges érzés, hiszen ezzel a lépéssel egész világ előtt kimondtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

Aztán következett Afrika, a maga próbáival, örömeivel.

Szerettem volna megünnepelni az államvizsga évfordulóját valahogyan, de végül csak munka jutott. Vártunk egy ezredest az árvaházban, immár második napja és végül ma sem jött el. Pedig emiatt mondtam le a szabadnapot. Talán jövő héten. Már otthonról is régen kaptam emailt, nagyon vártam pedig, minden nap néztem a postafiókot, de semmi...

Este viszont nagy (és egyben szomorú) meglepetés ért. Kaptam Édesapámtól egy smst, skype-on várnak. Szuper, már csatlakoztam is. Persze a net ilyenkor mondja fel a szolgálatot. De nem baj, mert abban a pillanatban csörgött a telefonom, Édesanyám hangjával a vonal túlsó végén. Nagyon vágyott már arra, hogy beszélgessünk, hallottam a hangján.

Sajnos sok szomorú hírt is kaptam, többek között, hogy a mi drága Betyárunk (kaukázusi) elfáradt az elmúlt 12 évben, elbúcsúzott, és végül elaludt. El kellett aludnia, öreg volt már. Ugyan az állatorvos adta be neki az injekciót, de ő sem tiltakozott.

Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk elköszönni. Mondtam neki, hogy várjon meg amíg hazaérünk, biztosan szeretett volna, de már tényleg nagyon el volt fáradva, pihennie kellett... 

Most hirtelen nagyon sok jelenet van előttem a gyerekkorából, amikor még anyukája után sírt, a serdülő korából, amikor mindig valami csínytevésen járt az esze, és a felnőttkorából is, amikor már nyugodt, érett kutya vált belőle. Egyszer már majdnem el kellett köszönnöm tőle. Előttem van, amikor hazahoztuk a kórházból a vonatbaleset után. Nagyon rosszul nézett ki, viszont öröm volt a szemében, hogy itthon lehet a szerettei között. Fájdalommal teli boldogság volt számára. Egy hetet adtak az orvosok, ha nem áll lábra, el kell altatni. Akkor valahogy nagyon lassan teltek a napok, csak vártuk, hogy történjen valami. Egyik reggel mégis megtette, felállt. Szépen lassan megerősödött és most már csak három lábbal, de tudott sétálni, újra meglátogattuk a tópartot, a kastélyt. Aztán eltelt pár év és a séta távok kezdtek egyre csökkenni, míg végül már egyáltalán nem mentünk sétálni. Megöregedett. 

És most elment. 

Azt hiszem, nagyon boldog élete volt.

A munkás hétköznapok

A munka nem állt meg (bár eddigi bejegyzéseim alapján úgy tűnhet, mintha nagyon nem is indult volna el). 600 gyermek egészségügyi kivizsgálása várt rám megérkezésünkkor. "3 hét alatt lezavarom, nem kell túldimenzionálni", gondoltam magamban, persze mindez csak álom volt, hiszen elfelejtettem, hogy nem otthon vagyok. Péterrel nekiálltunk. Az ő feladata volt az adminisztráció, és egy kis egészségügyi beszélgetés a diákokkal, én pedig végeztem a különböző méréseket - testsúly, magasság, vérnyomás, látás, fogak ellenőrzése, bőr és körmök állapotának megtekintése.

Nehéz feladat volt, sok hiányzás, sok hiba a névsorban, a gyerekek nem értettek egy-egy vizsgálatot (pl látásvizsgálat), az idő pedig ellenünk játszott. Közben tavaszi szünet, vizsgák. Így a három hétből majdnem 3 hónap lett, és a gimnazistákat még nem is tudtuk végigvizsgálni. Jelenleg épp jelentést írok az általános iskola igazgatójának azon diákokról, akiket valamilyen probléma miatt kiszűrtünk...

Mikor tartom meg a tervezett előadásokat?

Mint Marci Hevesen

Így élünk jelenleg.

Két és fél hónap eltelt utolsó bejegyzésem óta. Tesszük a feladatunkat, néha betegeskedünk, de egyébként berendezkedtünk teljesen. Voltak próbáink is, jó volt ezeket Péterrel együtt megélni, erősödni, fejlődni általuk. Hiába, bizonyos szempontból még mindig diákok vagyunk, a kontinens talán egyik legnehezebb, legveszélyesebb országában élünk és tanulunk. Nagyon kedves légikísérőnkkel beszélgettünk annak idején a repülő úton, aki - miután megtudta, hogy még nem voltunk Kongóban - kedvesen, együttérzően ennyit mondott: "Sokkoló lesz!"

Valóban az volt. De azóta megszoktuk, megerősödtünk. Kitárult előttünk a világ, és mindaz a hatás, ami itt ért/ér bennünket, életünk végéig bevésődik az emlékezetünkbe. Átformálta az életünket.

42 nap múlva pedig indulunk haza. Honvágy van, különösen, amikor egy-egy smst, emailt kapunk otthoni szeretteinktől. Nagyon jól esik olvasni a sorokat, a kedves üzeneteket. Igazán hálásak lehetünk, hogy ilyen támogatást kapunk otthonról. Várnak haza... Izgatottan gondolunk az első találkozásra. Vajon minden más lesz? Igen, minden más lesz, hiszen ennek a fél évnek a hatására más szemmel látjuk már a világot, nem beszélve arról, hogy kis hazánk is folyatamosan változik, szeretteink is folyamatosan változnak. Ettől a gondolattól csak még izgatottabb leszek.

De Afrika nem némul el, egyszer újra hívni fog majd minket...

Amoebiasis

Amit ha valakinek elmondok, azonnal pánik rohamot kap, hiába teszem hozzá rögtön a következő mondatban, hogy semmi bajom, szuper jól érzem magam. Vagy még az előzőben. Így most közhírré tétetik, hogy két hete kiderült, hogy amőbák laknak a beleimben. Hurrá! Hangsúlyoznám, az egészből én semmit nem érzékeltem. Ha teljesen véltelenül (számomra érthetetlen módon) az orvos nem kér egy székletmintát, talán máig nem derült volna ki. Miért? Se fájdalom, se hasmenés, semmi. Én pusztán a megfázásomat szerettem volna megnézetni valakivel... Két tünet volt összesen: mindig éhes voltam (nagyon) és a megszokottnál is lényegesen többet ettem. Aki ismer, az tudja, hogy az bizony elképesztő mennyiség lehetett. Így van. Vacsora után, lefekvés előtt rendszeresen csak azért nem álltam neki enni, mert tudtam, hogy nem egészséges.

Szépen beszedtem a gyógyszert, amitől eleinte kicsit felfordult a gyomrom, de később már egész jó volt, és mára minden rendben. Ez egy ilyen hely. Otthon influenzát lehet elkapni, itt egészen mást, de az nem jelenti azt, hogy valahol nagyon rossz lakni, máshol pedig nagyon jó. Elmondom Neked, én sokkal szívesebben élném át ezt újra, mint pl otthon egy igazi, jó téli influenzát. Pfhuj. :-) Ez itt teljesen természetes, hiszen: véletlenül nem mosod meg rendesen a gyümölcsöt, ismeretlen eredetű jégkocka van a poharadban, a sucrés üveg szája erőteljesen kifogásolható. Hoppá, máris benyelted!

Egy dologban biztos vagyok. Ha hazaértünk tisztítókúrával kezdünk Petivel. Ennyi szemetet (gyógyszert) valahogy ki kell takarítani magunkból...

Vizibicikli

Még hogy a magyar egy mekegő nyelv. Akkor mi a helyzet a vicibiciklivel és a "tarka-barka ablak" mondókával?

Mindegy, nem erről akartam beszélni. Miután immár jópár hete sorvadunk kis házikónkban, múlt szombaton (márc. 5.) Fabioékkal (pozíció: belga barát a gyülekezetből) megbeszéltük, másnap elmegyünk egy nyugodt, zöld helyre. Kíváncsian vártuk a helyet, számunkra titok volt, hogy hova megyünk.

Elindultunk a bonobo park felé, Petivel egy pillanatra összenéztünk, hogy hoppá, ok talán erre gondoltak, de aztán megkönnyebbülve sóhajtottunk, mert elkanyarodott az autó egy másik irányba. Csak mentünk, mentünk, és már kezdtem úgy érezni, hogy bizony ez dzsungel. Az is volt. Megérkeztünk egy főképp fehér túristáknak tervezett helyre. Egy hatalmas, beláthatatlan tó (annyira kesze-kusza, kacskaringós volt), körülötte dzsungel, egy étterem (kihagyhatatlan, valahonnan sok pénzt kell szerezni), vizibiciklik és nyugalom. Elindultunk, hogy megkerüljük a tavat, 6 km, nem táv. Hamar klikkesedett a csapat, Peti és Fabio az élet fontos kérdéseit beszélték át, hogyan kerül ide ki egy fehér ember, ilyesmi. Nadine és én pedig főzésről, gyermeknevelésről tárgyaltunk. Mondhatom, hamar elszállt a hat kilométer, és visszaérkezésünkkor az autók száma is megszaporodott, terepjárók mindenfelé, természetesen nagy többségünk hófehér UN autó. Néha erős vágyat érzek arra, hogy UN (United Nations) helyett SN-nek (Separated Nations) hívjam őket - de ezt csak úgy magunk között említem meg. Valóban, totálisan elszeparáltak a helyiektől, és aki fehér létére nem így tesz, azt mélységes megvetéssel veszik körül. Elképesztő ez a gondolkodás. No mindegy, ne rontsuk el a szabadidő örömét.

Körbeértünk és indulunk haza... Gondoltam én, de nem. Nadine elszaladt szólni a helyi gondnoknak (nevezzük most annak), kiderült, vizibiciklizni indulunk, ismét klikkesedtünk, lányok, fiúk külön bicajon. Lehet, hogy mindezt azért, hogy lehessen rajtunk nevetni, mennyire bajlódunk a kormányozással. De nem biztos.

Nagyon hamar eltelt az idő. Hazafelé sok-sok gyümölcsöt és zöldséget vettünk, természetesen Nadine közreműködésével, hiszen nélküle valószínűleg minimum dupla árat fizettünk volna mindenért. Egy halatmas ananász, egy kis maracuya, saláta, zöldségzöldje, retek, avokádó, egy egész fürt banán, amit három étkezésen keresztül ettünk, mire elfogyott, továbbá cukkini és padlizsán, amiből remek pároltat készítettünk vacsorára...

Úgy érzem, nincs okunk panaszkodni, igazán hálásak lehetünk Istennek mindenért. Csodálatos barátok, finom ételek, kényelmes házunk, csudijó...

Hulk 2 ...

... azaz voltunk a kinshasai Primus gyárban.

Kedden igazi Sörgyári capriccio volt (alapmű, aki még nem látta a filmet, annak kötelező), hiszen protokoll látogatáson voltunk a kinshasai sör és üdítő gyárban, melynek nagy százaléka holland kézben van. Résztvevők: Papa S. G. (pozíció: alapítvány kinshasai titkára), Sampard (pozíció: EVS sofőr), Zita, Szandra, Péterem és én, néhány helyi vagány csaj (akik közül az egyik mindannyiónk szerint fiú volt) és totál keménykedő srácok.

Először egy vendéglátóipari egységbe tereltek bennünket, ahol kicsit az volt az érzésem, mintha legalábbis fegyházban, vagy koncentrációs táborban lennénk, egy ajtó, plafonig érő drótkerítés, akár a Csíkos pizsamás fiú is lehetett volna (úgy látszik, ez egy filmes bejegyzés lesz). Nem jöttünk rá, mire szolgál, pedig igen gazdag fantáziával van megáldva a csapat. Rövid várakozás után megérkezett az idegenvezető asszony, és megkezdődött a látogatás. Természetesen franciául folyt minden, így az elején eléggé untam az egészet. A nagyteljesítményű generátorok - amik üzemelik az egész gyárat - olyan hőséget fújtak magukból, szó szerint féltem, hogy égési sérülést fogok szenvedni az idő alatt, amíg elhaladunk melletük. Micsoda energiapazarlás (immáron nem első esetben). Beleszagolhattunk az erjedő sör illatába (fogalmam sincs, hogy tudják emberek milliárdjai meginni ezt az italt). 

Amúgy ez egy igen korszerű gyár, az egyik alapanyag a a szokásos kukorica helyett a rizs, mert az nem hízlal (elképesztő ez az egészségorientált gondolkodásmód :-D).

Végre túlléptünk a sörrészlegrol a sucré javára. Fantasztikus élmény volt látni hogy mossák azok a hatalmas gépek SZINTE tökéletes rendben a nálunk a 80-as években használt 0,33-as Coca-cola üvegeket, majd sterilizálják, töltik, kupakolják, szelektálják a félig-, vagy túl- töltötteket és végül rekeszelik. Azonnal eszembe jutott a Hulk 2. Nem kell végignézned a filmet, nem érdemes annyira, de ha látni akarod, hogy miről beszélek (mivel fotózni sajnos tilos volt), akkor mindenképp nézd meg az elejét, a gyár részt. Igaz, hogy az egy dél-amerikai üdítőgyár, de ugyanazok a képsorok, teljesen azt éreztem, mintha itt, ebben a kinshasai gyárban játszódna a film.

Az irodarészlegen amúgy komoly munka folyt ottlétünk alatt, az egyik srác pl. végig aludt az asztalára dőlve (veszélyes terület ez a sörgyár :-D). Szegény, nehéz napja lehetett.

Miután mindent megnéztünk, visszamentünk a fegyháznak tűnő placcra, ahol kiderült az igazság a kerítésről. Ingyen ihatunk sucrét, sört, amennyit szeretnénk, de az üvegeket tilos kivinni. Egy pillanatra elgondolkodtam. Ezek szerint lényegesen nagyobb értéke van annak az üvegnek, mint a tartalmának. Próbáltam túltenni magam a gondolaton, majd lehajtottam két üveg Vitalot (színe rózsaszín, íze, mint a Gabi fogkrémnek). Sajnos Tonic-kal nem tudtak szolgálni, Colát, meg sört (pedig abból volt 3 fajta is, Papa S. G. fejébe vette, hogy mindet végigkóstólja) ugye elvből nem iszunk, így maradt a Vitalo.

Ezt a Hulk túrát még egyszer megejthetnénk a félév alatt...

Egy nagyon vicces díjátadó gála

Február 19-én, szombat este Sampard -ral (pozíció: EVS sofőr) és kedves feleségével, no meg Lacival (pozíció: Eusec katona) egy díjátadó gálára voltunk hivatalosak. Az esemény 19:30-kor kezdődött, melyben egy 50-100 dolláros vacsora foglaltatik. Erre kíváncsi vagyok. Laci biztosított, hogy 9-nél előbb nem lesz semmi. A fél nyolcas kezdés után 20 perccel értünk oda, kicsit ideges voltam emiatt, de aztán belépve az étterembe sikerült túltennem magam. A hangtechnikus még éppen akkor állt neki összeszerelni a berendezést, közben sikeresen leverte az áramot. A férfiak meccset néztek, Kongó Tuniziától 1-0-ra kikapott. Ez egy szomorú este, ezennel kiestünk az Afrika kupa előválogatásából. Minket nőket valahogy nem érintett olyan mélyen a dolog. Néha úgy éreztem Sampard mindjárt sírni fog, de legalábbis végtelen hallgatásba kezd, de aztán sikerült megnevettetnünk.

Lacinak igaza volt, este kilenckor elkezdték felszolgálni az 50-100 dolláros (!) vacsorát, ami állt: egy adag sültkrumpli, csirkemell, egy karika paradicsom, egy-két karika hagyma egy iciri-piciri saláta ágyon elhelyezve. A szerencséseknek (én nem tartoztam közéjük) tartár mártás is járt hozzá. Só sehol (nem csodálkozom, hogy a helyieknek átlagban 90/60-as vérnyomásuk van), a krumpli fűszertelen, a húst meg ugye nem esszük meg. Vegetáriánus menü természetesen nincs, amúgy mi is az??? Megvacsoráztunk, megittuk a sucrét, amiben a jégkocka nem akarom tudni, hogy milyen volt (apró fekete pöttyök vigyorogtak ránk), és végre elkezdődött a gála.

Úgy érzem, fölösleges részleteznem, hogy hogyan zajlott az egész díjkiosztás. Egy gondolatban újra megerősödtem, ezek az emberek nagy-nagy babák szinte mind. Még a fontoskodó miniszterek is. Mit értek ez alatt? Ott vagyunk mi, európai önkéntesek, és az egész felhajtás alatt úgy éreztem, hogy a téma: "Pózolj mundelével!" (mundele lingalául = fehér), a gála végén már lassan pénzt is szedhettünk volna azért, mert mindenki velünk akart fotózkodni.

Mosolyognivaló volt az egész!

Mbudi Nzembuni

Van egy kissrác, akit pártfogásunkba vettünk. Nem mi választottuk, ő választott minket, bár erről saját maga sem tudott. Hogyan is kezdődött? Egyik kedden Dieudonne (pozíció: tanár) szólt, van egy gyermek, akinek már egy jó ideje sárgák a szemei, meg kéne néznem. Jól van, semmi gond, bár orvos nem vagyok, így csak annyi lehetőségem van, hogy elküldöm dr. Anniehoz, ha úgy ítélem meg a helyzetet. Tudomásul vette, megegyeztünk. Miután megmértem a kissrác lázát, megnéztem a szemeit (borzasztóan sárgák voltak, szó szerint, mint a citrom héja), és megtapintottam a hasát (ahogy vártam is, a mája körül igencsak fájlalta), megbeszéltük, hogy ezzel bizony mihamarabb Anniehoz kell menni, és értesítsék a szülőket is. A tanár úr kicsit értetlenkedett, hogy biztosan kellenek-e azok a gyógyszerek, nincs-e valami természetes kúra? Kénytelen volt beismerni, hogy ez bizony nem játék.

Másnap, szerdán megérkeztünk az iskolába, felvettük a kissrácot, az édesanyját, aki a pici hugival érkezett és elindultunk a doktornohöz. Hosszú órák teltek el, mire megszületett a labor eredmény, ez a gyermek bizony anaemiás (vérszegény), méghozzá nagyon keményen. Péteremmel kifizettük a vizsgálatok, gyógyszerek árát, és elbúcsúztunk. Örültünk, hogy valakinek segíthettünk, de nem sejtettük, hogy ez csak a kezdet.

Két nap múlva telefon, dr. Annie az, további vizsgálatokra van szükség, többek között Hepatitis A és B. Tudunk-e segíteni ennek a családnak, fizetnénk-e? Természetesen igen, bár az ár eléggé meglepett mindkettőnket. Nem baj, ez még belefér a keretbe, a lényeg, hogy teljesen meggyógyuljon ez a kissrác.

Múlt héten találkoztunk újra a családdal dr. Annienál, Mbudi már mosolygott, és kézfogáskor sehogyan sem akarta elengedni a kezünket. Valamiért nagyon megragadott engem ez a gyermek. Láthatóan jobban volt. Megnéztük az eredményeit, a mája rendben, a vörösvértestjei viszont tömegével esnek szét. Újabb kezelésre van szüksége. Remélem, ez már az utolsó lesz, és szegénynek nem kell átmenni még egy megpróbáltatáson.

Nagyon hálásak vagyunk, hogy személyesen részt vehettünk/vehetünk egy gyermek felépülésében. Talán ezután a tanulás is jobban megy majd neki. Az iskolát nehezen tudják fizetni, hiszen mindkét szülő munkanélküli. Aktív támogatók szeretnénk lenni, hogy egy értelmes felnőtt váljék Mbudiból.

Jó megtapasztalni, hogy segíteni valóban kiváltság!

Bonobo park

Egy hónapos elmaradásban vagyok. Pontosan január 30-án voltunk a Bonobo Parkban. Péteremmel együtt csodálkoztam rá erre a tényre, hogy bizony, az már egy egész hónapja volt.

France utolsó vasárnapján elmentünk. Laci (pozíció: Eusec katona) és két magyar barátja elkísértek bennünket. Megérkezésünkkor éppen az a látvány fogadott, amire számítani lehet, jónéhány Eusec-es autó, mindenki sápadt bőrű, jól szituáltak, pénzes polgári kocsikkal. Remek, ez lenne Afrika, ez lenne az egyik legszegényebb ország ezen a kontinensen?

Valahogy túltettem magam az első sokkon. A park mesés, bár még egy majmot sem láttunk. Az egyik dolgozó vállalta az idegenvezetést, France pedig fordított. Először elsétáltunk a bébialtató ketrec mellett, ami most természetesen üres volt. Majd következett a kórház, benne egy elég pofásnak tűnő műtővel, a gyógyszerkészletük pedig hihetetlenül nagy. Ekkor már kezdtem magam zavarban érezni. Megérkeztünk a bölcsődéhez, ahol a tucatnyi árva bébi bonobora három "pszichológus" néni vigyáz. A majmok szójatejet isznak, reggelire változatos gyümölcsöt esznek, a többi étkezést az elboruló agyam miatt pedig elfelejtettem. Úgy gondoltam, hogy egy házat arrébb tudnék tolni, annyi feszültség gyűlt fel bennem. Miért? Jelenleg éppen azon küszködünk, hogy Zitáékkal az árvaházban a reggelit be tudjuk vezetni, illetve, hogy azok a szerencsétlen gyermekek ne csak egy kiflit egyenek, hozzá egy bögre fekete teával. Sajnos pálmavajra már nincs keret. A percentiljüket (a gyermek testi fejlődésének nyomonkövetésére szolgál) fölöslegesnek érzem vezetni, valószínűleg az összesnek 5 és 10 között, vagy 5 alatt lenne (iskolai gyakorlatom alatt 10 alatt már kerestük a szülőt, mivel a gyermeke igen sovány). Szóval ezek a majmok dőzsölnek, nem szenvednek hiányt semmiben. Éljen.

Ezután a kezdő incidens után nem tudtam élvezni a sétát, aranyosak voltak a családok, a fákon csimpaszkodó, idegenvezetőnknek köszöngető kölykök, bennem mégis az a gondolat járt, hogy ezek csak majmok, amíg odakint milliók éheznek. France-szal meg is osztottam ezt a gondolatomat, úgy láttam ő is hasonlóan érezte magát...

Rendőr

Malukuból hazafelé minden a legnagyobb rendben volt. Én személy szerint élveztem az utat, mellettünk a kanyargó Kongó, fantasztikus volt. Mobutu hatalmas, immáron széttúrt rezidenciája eléggé elszomorító látványt nyújtott, hiába, nem kedvelték őt, így nem is maradhatott semmi abból a korszakból. Pedig France szerint kimondottan jó hely volt: strand csúszdával, állatpark, szerettek oda járni kicsi korában. Persze, nekik volt pénzük rá.

Már Ndjili-t is elhagytuk. egészen más látványt nyújt a reptér nappal, mint amikor megérkeztünk, akkor olyan kiismerhetetlenül félelmetes volt. Most nem. Egyszerű kis hely, aranyos, főleg Brüsszel után. Szóval, pirosat kaptunk, hihetetlen, itt van jelzőlámpa? Igen. És 5-6 rendőr is, aki természetesen ki is szúrt minket és rögtön France papírjait akarta látni. A probléma: sávot váltott. Gondoltad volna, hogy egy 8 sávos útszakasznál ez baj? Valóban elég nevetséges dolog, de most jobbat nem talált ki. No mindegy. France azonnal lezárta

az összes ajtót. Szóval kérte az iratait, France persze nem adta, akkor szólt a rendőr, hoyg húzza le az ablakot, mert nem hallja. persze nem tette. France nem hagyta magát. Először élveztem, végre történik valami, amiről meséltek, de aztán kezdett egyre ijesztőbbé válni. Megfordult a fejemben, felhúzom teljesen az ablakot, meg szólok Szandrának is, az ő oldalán is húzza fel, nehogy benyúljanak vagy valami. Amint

kigondoltam, a rendőr Szandra oldalán benyúlt az ablakon keresztül (épphogy befért a keze) és felhúzta a zárat, persze akkor már késő volt, hiába nyomtuk a gombot. És beült Szandra mellé. Nem tágított, így teltek a hosszú percek, gondolom Peti elől imádkozott, én is hátul, eléggé megijedtem, hogy mit tehetnek ezek, főleg, hogy egyre hangosabbak lettek, France is meg a rendőrök is kiabáltak. Aztán be akart ülni még egy rendőr, és akkor tudatosult bennem, hogy azért van bennük egy kis tartás a fehérekkel szemben, mert gyakorlatilag simán befért volna, ha elvesszük a táskánkat, de mondta a társának, hogy nem tud, mert valamit rólunk hölgyekről magyarázott. Közben France leállította a motort. A rendőr mondta tovább, hogy nagy dugót csinál így, és jön az elnök (Kabila) és akkor elveszti az útlevelét, meg az iratait. France mondta neki, hogy lehet, hogy ő elveszti az iratait és kap kettő korbácsot, de a rendőr meg az állását fogja, mert hogy

idióta. No, erre nem nagyon tudott mit lépni. Ezzel az üvöltözéssel kb 20 perc elment. Közben meg gyűlt a tömeg, mindenki kíváncsi volt, hogy mi van. Végül France (a rendőrrel együtt) átállt a túloldali sávba, és

jött utánunk a többi rendőr. Abból a szempontból szerencsétlen helyzet volt, hogy mivel nem kapcsoltunk időben (és ebből most tanultunk) az ablakokat illetően, így nem tehettük meg azt, hogy beállunk keresztbe

az úton, és előbb utóbb úgyis feladják. Pedig már minden megfordult a fejünkben, hogy mit tegyünk. Közben persze France, meg a rendőr csak üvöltöztek. a srác felhúzta az ablakot, gondolván, hogy majd megsűlünk

az autóban, amihez közel voltunk. France lehúzta, és gyorsan az ablakzárat is bekapcsolta. Nos a vége az lett, hogy France kiszállt és nem adta oda az iratait, mondták, hogy 200 $-t kérnek. France meg képen

röhögte, hogy mit akar a 200 $-al. Elmondása szerint házra szerette volna költeni. Végül az lett belőle, hogy kapott 8 $-t, és csak azért nem ment lejjebb, mert akkor még fél órát biztos ott dekkoltunk volna, így is fél 8 fele értünk haza.

Azóta már mindenfélét kitaláltunk, hogy mit fogunk csinálni. Az egyik (ami mindenkinek tetszett), hogy amikor ilyen helyzet lesz, egyszerre elkezd a három lány sikítani torkaszakadtunkból, a másik, amit France javasolt, hogy kezdjünk el hangoskodni, akár magyarul is, úgysem érti (így akár a mákostészta receptjét is kiabálhatjuk), mert akkor talán hamarabb feladja. Ja, még annyi volt, hogy mondta a rendőr, hogy beviszi az irodába. Aztán utána mondta France, hogy ettől félt a legkevésbé, mert ilyenkor már zárva van az irodájuk.

Szóval szánalmasak voltak... Jó volt bepillantani egy kicsit az ő életükbe, és egyszerre hihetetlen volt (nekem jogállamból jövő embernek), hogy hogyan képzeli, hogy a mi kocsinkba benyúl és önkényesen cselekszik. Jó volt látni ezt, hogy mi is erre haladunk, egy kis hasonlat....

Maluku

Múlt hét szerdán ellátogattunk egy városszéli iskolába és Ndemere doktor úr által vezetett malukui kórházba. Megértettem, hogy milyen méreteket jelent egy 10 milliós város. Csak utaztunk, és utaztunk. És még mindig úton voltunk, amikor végre...

Kaptunk egy defektet. Éljen, másra nem is volt szükségünk! Megnyugodtam, amikor két helyinek sikerült pillanatok alatt kicserélni a jobb hátsót. Közben Péter elindult, hogy körbenézzen, hiszen a hangokból ítélve folyóparton voltunk. Méghozzá az út mindkét oldalán. Talán a Kongónak lehet valami leágazódása, vagy ilyesmi. Itt nagy örömömre készült néhány igazi dzsungelfelvétel, és fotó.

Megérkeztünk az iskolába, ahol újabb bizonyítékot találtam arra, hogy ha elfelejteném, hogy nem Európában vagyunk, akkor inkább ne tegyem. Az egyik osztályban 103 apróság ült, egy padban hárman, négyen, földön, itt-ott, ahova csak néztem, gyerkőcöket láttam. A tanárok készültek, méghozzá nem kicsi vendégséggel, valami fufu szerű erjesztett maniókából készült körethez volt pili-pili-s sült hal, mindez levelekbe csomagolva... Ekkor fogadtam meg, hogy nem eszem többé sült halat. Nagyon hálás voltam a figyelmességükért, ezért nem akartam megsérteni őket, hogy szinte a semmiből adtak nekünk.

Malukuba érve (csodálatos hely, igazán hálás vagyok, hogy a fél év alatt akárhányszor visszajárhatok ide) találkoztunk Ndemere doktor úrral, aki körbevezetett minket a belgák által épített kórházba. Rögtön gondoltam, hoyg ez bizony nem helyi dolog... Szép volt, nagyon szép (már amennyire ez egy afrikai eü intézménytől elvárható), a környék kimondottan a gyógyulást segítette elő. A várostól távolabb, zöldövezetben, hegyekkel, pálmafákkal körülvett épület. Fantasztikus, már a látványtól egészségesebbnek érezhettük magunkat.

Nem gondoltam volna magam sem, hogy annyira fogok örülni annak, hogy dokumentációt látok. Jómagam is meglepődtem rajta. Továbbra is megnyugtat a tudat, hogy ennek az intézménynek hívő ember a főorvosa, illetve gondolom, hogy így van. Ndemere doktor úr mindenről beszámolt nekünk, ellátási körzete (legtávolabbi város 215 km-re !!!, ahova motorral jár), 6000 várandós egy évben, 20 ezer maláriás megbetegedés, többségében gyerekek, természetesen a halottak számát is főként az apróságok teszik ki. Szomorú, de mit lehet tenni, egy életen át tartó preventív gyógyszerszedés teljes képtelenség.

Még valami meglepetés (valóban borzasztóan olcsó ország): 3 havi fogamzásgátló (= 1 db injekció, itt úgy vettem észre a tabletta mellőzve van) 1, azaz egy $. Hihetetlen...

Már majdnem felocsudtam, amikor elindultunk haza, nem gondoltam, hogy bizony hosszú, izgalmas, és ijesztő utunk lesz.

folyt. köv.

Temetés

Egy valamiről nem meséltem kimpesei utunkkal kapcsolatban, mégpedig egy igazi afrikai temetésről, illetve halotti menetről. Éppen egy városon haladtunk keresztül, amikor egy hangos, zajos, vidám társaság haladt velünk szemben. Rézfúvósok, dobosok, hatalmas tömeg, élén a koporsószállítókkal. Az otthontól a temetőig tartó utat táncolva tették meg. Amire a legkevésbé számítottam, mindezt nem órák alatt teszik, sokszor akár 3-4 napig is elhúzódhat a gyászmenet.

Miért? Úgy tartják, és a koporsószállítók bizonygatják is, hogy nem ők, hanem a koporsó, benne az elhunyttal irányítja a gyászmenetet, ezért általában meglátogatják az elhunyt által gyakran felkeresett helyeket, munkahely, templom, barátok, stb... Számomra félelmetes ez hozzáállás.

Berendőzés

A kis kirándulásainkat követően kezdtünk belépni a szürkés árnyalatú hétköznapok világába, nagyon nem történt semmi, óralátogatások az iskolában, maratoni megbeszélések, aminek az elején perceken keresztül tartó vita arról, hogy milyen módon történjen a bemutatkozás: mondjuk a keresztnevünket! Jaj, az nem jó, annyira egyszerű, sokkal elegánsabb, ha vezetéknevet is mondunk, és tegyük hozzá, hogy mi a végzettségünk, vagy mit fogunk itt csinálni. Elképesztő, nagyon jót mosolyogtam rajta, annyira aranyos volt.

Szombaton elkezdődött a régi szokásos Espace Jeune, azaz Ifitér. Ez arról szól, hogy valamelyik fiatal hoz teát, elmondja, hogy mire használják, közben eszünk banánt, földimogyorót, és beszélgetünk. A mostanit Peti tartotta, ami arról szólt, hogy milyen az élet Európában, Magyarországon. Jó volt elmesélni a fialatoknak, hogy a látszólagos jólét (és ami ehhez tartozik, értem ezalatt a hitelt) nem feltétlenül a boldogság forrása. Nagyon tárgyilagosak voltunk, nehogy azt gondolják, hogy ott minden milyen jó. Örömmel láttam rajtuk, hogy megértik ezt, és számukra is hihetetlen, hogy miként fordulhat az elő, hogy családok nem szeretik egymást, hogy nem töltenek együtt időt, hogy a gyerekek tiszteletlenek a szüleikkel, stb...

Amikor Erzsó és Matyi azt mondták, hogy mindent azonnal írjunk le, különben egy nagy massza lesz az itt töltött idő, nem mondtak butaságot. Hiszen úgy tűnik, hogy annyi izgalmas dolog történik, ezt biztos nem felejtjük el, aztán mégsem így van. Igyekszem legjobb tudásom szerint minden érdekes dolgot lejegyezni, érzéseket átadni. Ami talán említésre méltó, hogy szereztünk egy új barátot, Laci személyében, aki jelenleg Eusec-es katona itt kint. Nagyon kedves, szimpatikus ember, bár a családról alkotott nézetei merőben különböznek Péterétől és az enyémtől. Vasárnap kaptunk egy kis trópusi esőt. Eredmény: a mi lakásunk és a többiek lakása közötti 15 méteres távolság alatt esőkabátban bőrig áztam, továbbá a konyha melletti betonos részen bokáig süllyedtem a vízben. Egy élmény volt. De tényleg.

River kórház, és Dr. Annie

Kedden, január 18-án pihenősre fogtuk magunkat, hiszen késett a várt gyógyszeradomány. Bantu időszámítás, sebaj, legalább volt lehetőségünk a városban bevásárolni. Douman-nel belevetettük magunkat a kinshasai forgatagba, végül ha jól emlékszem interneten kívül nem vettünk semmit (pedig úgy tudom elég hosszú listánk volt, majd megszokom, hogy ez a módi). Így erről a napról nem sok mesélni valóm van.

Szerdán végre elkezdődtek a szervezett francia órák Zita vezetésével, majd utána indultunk a városszéli River kórházba. Ez egy leprakórház, amin már meg sem lepődöm. Miért tenném... Ünnepélyes keretek között megtörtént a gyógyszerek átadása, én közben készítettem magam a már szokásossá váló sucré osztásra. Talán még a kocsiba visszaszállva sem akartam elhinni, hogy itt bizony ez elmarad. Túltettem magam, de beletellett egy kevés időbe. Nos, erről a kórházról még annyit, hogy a Kongó folyó partján van, ahol (mint utóólag megtudtuk) tilos lett volna videózni, ugyebár velünk szember brazzaville-i katonák integethetnek a kamerába. Oops, sebaj, most már ne töröljük le. Szóval pakolás alatt kicsit úgy éreztem magam, mint valami arisztokrata, vagy legalábbis egy árja. Elárulom, iszonyatos érzés volt, perceken keresztül háborogtam magamban. A történet az volt, hogy elkezdtem cipelni egy doboz halat (talán), mire egy férfi megkért, adjam át neki. Persze, megtettem, mert megkért, de alapvetően jómagam erősebb alkatúnak látszottam nála. És mellette a társára (fejre) rápakoltan 1 zsák rizst, meg még kéd nagy doboz halat. Bár ő kérte, mégis olyan rossz volt látni, hogy mi mentünk ott karba tett kézzel, ők meg cipelték a csomagokat. Nem tetszett nekem.

Nos, amint az orvos elmesélte nekünk, nagyon modern módszereik vannak a lepra megállítására. Félig indiai az ötlet. A beteg szövetet, bőr eltávolítják és a helyét egészségessel pótolják (valószínűleg fenék, felső comb - ilyesmi területekről, ahol van bőr bőven). Érdekesen hangzik, látok benne fantáziát. Remélem a paciensek áldására válik ez a sebészi eljárás.

Ezután elindultunk dr. Annie helyi rendelőjébe, ami az iskolától nem messze található. Sajnos vele nem találkoztunk, mert talán beteghez ment, helyette ott voltak az asszisztensek, közülük az egyik igen ramaty állapotban, így az adomány gyógyszerek hasznát rögtön tapasztalhattuk (köszönet érte Ndemere doktor úrnak, aki elkísért minket ide), kapott 2-t az egyik fajtából. Körülnéztünk. Nem vagyok benne biztos, hogy szívesen kezeltetném itt magam komolyabb betegségeimmel, az áztató egy véres vízzel töltött fém edény volt, és ez csak az egyik legkevesebb. Ahogy néztem a tetőt, gyakorlatilag minden egyes esőzéskor  lehet kihordani a vizet. Ettől eltekintve biztos lehet így is dolgozni. Ehhez kell a kreativitás, szívem szerint minden egészségügyi végzettségűt (beleértve az orvosokat is) elküldenék bizonyos időre egy hasonló kaliberű kórházba, rendelőbe, és ha helyt állt, kaphat diplomát. Tudom, kicsit erős az elméletem, azért maradjon csak elgondolás, nem kell megvalósítani...

Jó pihenést!

Kimpese

Vasárnap (csakhogy ne unatkozzunk), már útnak is indultunk János bácsiékkal, hogy egy kimpesei gyógyszertárat/kórházat és egy kivuvui leprakórházat támogassunk étellel, gyógyszerrel. Több órás útnak néztünk elébe, melynek egy jó részét autópályán tettük meg, ami szerintem egy magyar harmadrangú útnak volt megfelelő. Mindegy, kifizettük a díjat, vettünk mbikát, banánt, baguettet és száguldottunk. Gyönyörű táj vett körül bennünket, bokros szavanna mindenfelé, apró falvak (?) - ha azt a néhány portól vörös agyagházat annak lehet nevezni az út mellett, természetesen árusok mindenfelé. Bacongo megyében van egy terület, ahol a klíma hűvösebb, mint máshol. Itt találtunk egy piacot, ahol meg is álltunk zöldséget (káposzta, répa, vöröshagyma, paradicsom, erős paprika, uborka), mangót venni. Természetesen borzasztóan érdekesek voltunk, egy kis srác rögtön a szandálomra pályázott, legalábbis amennyire értettem amit mondott. Douman - az EVS projektvezető itt Kongóban - rögtön eladta France-ot kinshasai politikusnak, kérdezte France, hogy nem látták- e már a tv-ben, persze az eladó hölgy bizonygatta, hogy de, már emlékszik, valóbban látta már a digitális tv-ben. Mondjuk, ahogy kinézett el is hiszem, hogy valami nagytiszteletnek örvendő személyiségnek tűnt.

A hosszú (és érdekesmód egyáltalán nem fárasztó) út után végre megérkeztünk Kimpesébe. Fantasztikus hely, amilyenre vágyik minden afrikai túrista, vörös föld mindenfelé, rendezett udvarok, kedves emberek. A lakásunk elképesztő volt, a hálószobában kimondottan hideg volt. Éljen a 18 °C-ra állított légkondi, mely azt eredményezte nálam, hogy egy pillanatra azt gondoltam, hogy szafarizni jöttem Afrikába. Kinéztem az ablakokon, hihetetlenül zöld, buja növényzet, a lányok a fűben fekve tanulnak. Lepakoltunk és nekiálltunk vacsorát készíteni, azaz összeszelni a zöldségeket, hogy kiadós salátatálat készítsünk belőle. Bár ez még csak a harmadik napunk volt, mégis hihetetlenül vágytam egy kis nyersre. Egyáltalán nincs a kultúrájukban a nyers étkezés, Douman és a sofőrünk közölték, hogy ők máshol esznek, mert a nyers saláta nekik nem étel (Klári, rögtön eszembe jutottál :-)).

Vacsora után még megfűszereztük a pihenésünket azzal, hogy az egyik oldalon leszakadt az ágy, pedig épp, hogy csak rá sem telepedtünk. Miután sikerült egy nagy vizesflakonnal kitámasztani, elhelyezkedtünk a nem éppen dupla ágyra tervezett moszkítóháló alatt, és elaludtunk. Éjjel kiadós esőt kaptunk, így reggel minden sokkal gyönyörűbb volt, mint előző nap. Nagyon békés volt a táj, megnyugtató volt kiülni a teraszra olvasgatni, annyira biztonságban éreztem magam. Időközben egy helyi lány telepedett le mögém, tanulni jött, órákon át tanult, mi már rég elindultunk a gyógyszertárba, amikor még mindig...

A gyógyszertárban nagyon szimpatikus orvosokkal, gyógyszerészekkel találkoztunk, kimondottan hálásak voltak az adományokért, mi pedig a finom péksüteményért és sucré-ért (természetesen) amivel megkínáltak. Átsétáltunk a gyógyszergyárba. Tavaly óta áll üresen, ez az - afrikai viszonyokhoz képest -  elképesztően jól felszerelt gyár, sterilizáló, tabletta és infúziókészítő, profi hűtőrendszerek, stb... Fél éven keresztül havi 100 ezer $ kéne ennek beindításához, különben el lehet temetni az egészet. Nem tudom, hogy valaha lesz-e ember, aki tudná támogatni, János bácsi sem lát rá kilátást, hogy beinduljon, én azért bizakodó vagyok.

Ezután elindultunk Kivuvuba, a leprakórházba. Nagyon megható volt találkozni azokkal az emberekkel, ahogy sugárzott róluk a hála, az öröm, hogy nem felejtkeztek el róluk. Mi az adományért cserébe vidám éneket kaptunk, és egy megható beszédet az egyik pacienstől, akinek a lábfejét már csonkítani kellett, de talán boldogabb volt, mint sok egészséges, jómódú embertársa. Sokat tanultunk itt. A mi európai "nyomorunk" nem mérhető ahhoz, amit ezek az emberek elhordoznak napról napra, mégis boldogok és békések, megnyugodtak Isten szeretetében, tudják, hogy amikor feltámadnak akkor egészségesek lesznek, és tulajdonképpen mirt ne örülnének, számukra minden újabb nap egy ajándék.

Nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem közöttük. Nem feledtem el azt a délelőttöt. Kimpesébe visszaindulva kezdtem azért megéhezni, vártam már az ebédet. Igazán megtisztelő volt orvosok között elfogyasztani, a nem éppen szűkösre tervezett ételt. Kezdtünk sucrével, majd folytattam teku-tekuval, hallal, rizzsel, meg valami fufu szerűvel, ami erjesztett maniókából készül (restellem, de Peti ette meg a végét, mert féltem, hogy kijön belőlem). De volt még marhahús is, amit csak nagy ünnepekkor esznek a gazdagok. Ez ám a megtiszteltetés. Desszertnek ananászkarikát kaptunk (nem ám Tesco-sat :-)), majd ezt követően elindultunk haza. Szomorúan búcsúztam el a tájtól, remélem a hat hónap alatt eljutunk még ide.

Az első szombat

Annak tudatában, hogy legjobb esetben sem alszunk többet 6 óránál, France-szal úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a szombatiskolát, hiszen nincs értelme úgy ott lenni, hogy végig alusszuk az egészet. Andris, Szandra és Zita csak délutánra jöttek a bemutatkozóra, nem is várhattuk volna el Tőlük, hogy beüljenek az Istentiszteletre, hiszen fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent az, hogy Hetednapi Adventista Egyház. Személy szerint én dolgozom az ügyön, hogy JÓ hírünk legyen a csapatban, remélem ez sikerül. No, de visszatérve az első szombatra. Reggel ébredés után tudatosítottam, hogy igen, még mindig Afrikában vagyunk. Nem volt nehéz ezt megtennem, hiszen segítettek a helyi szakemberek (a mosdónk használhatatlan, annyira ereszt, Péterem péntek este még igyekezett a lehető legjobban eltömíteni, hogy ne ússzon a szoba - jelentem sikerrel járt). Reggeli után felvettük János bácsiékat, és belevágtunk. Féltem. Nagyon. Ijesztő volt az a hatalmas massza, akik az utcán hömpölyögtek. Nem értettem egy szavukat sem, nem ismertem az utcákat, leroncsolódott autók, hatalmas kátyúk (kb egy meteoritbecsapódásnak is megfelelt volna egyik-másik), végezetül már az aszfalt is eltűnt és engem személy szerint semmi nem emlékeztettek arra, hogy most bizony egy úton haladunk: sár, homok és iszonyatos mennyiségű szemét. Félelmetes volt. Mindemellett hála a helyi gyerekeknek elkezdtük magunkat szoktatni az állandó mundelézéshez. Nagyon édesek, ahogy egyik-másik egy szál semmiben áll a nyitott udvarban - vagy rohan utánunk és kiabál: Mundele-mundele-mundele!, vigyorog és integet.

Megérkeztünk az iskolához, ahol a gyülekezet is van. Theresa a gimnázium igazgatóasszonya köszöntött minket, nagyon csendes, tiszteletreméltó, szimpatikus hölgy. A szombatiskola végét sikerült elkapnunk, ugyanaz a tanulmányuk, mint nálunk (természetesen), csak ugye franciául. Az Istentiszteletet János bácsi tartotta, kaptunk egy köszöntő éneket, amit minden frissen érkezőnek elénekelnek (általában franciául, angolul, és a három helyi nyelven - lingala, szuahéli, tshiluba). Theresa férje, Raphael a helyi lelkész és árvaház igazgató, nagyon szimpatikus, intelligens ember, igazi keresztény. Vele és kedves feleségével együtt ebédeltünk az árvaházban, és végre megkóstoltuk, hogy milyen egy igazi kongói sucré. Fanta, Cola, Djino, Sprite, amit csak szeretnél, természetesen az elmaradhatatlan szocializmust idéző (beszélek én, aki 2,5 évet töltöttem a szocializmusban) üveg flakonból. Utána egy gyorsa árvaházi nézelődés, majd Szandráék érkezte után beszélgetés következett és az árvák hangversenye. Nagyon bájosan énekeltek. Természetesen ahogy ilyenkor lenni szokott, rögtön minden lánynak lett kedvence, Isaknak volt nagy sikere, de hozzám valahogy mégis Landu áll közel. A maga 11 évével nagyon komoly lánynak tűnik. És mindezután nagy meglepetés következett: elvittük a gyerekeket a Kongó folyó partjára, mégpedig oda, ahol a komoly európai emberek laknak, valóban úgy éreztem magam, mintha egy szelet Európa lett volna. A gyerkőcök nagyon édesen csak nézték azt a rengetek fehér embert, és a gyermekeiket. Úgy gondolom, számukra ez hihetetlen élmény volt...

Ezután a kellemes séta után visszatértünk kis lákusnkba, ahol Mami (France unokatestvére) kiadós vacsorával várt minket. Teku-teku, sült banán, hal, fufu, risz, amit csak megkívánsz. Ja, és természetesen sucré. Nem gondoltam volna, hogy valaha rá lehet venni, hogy ennyi egészségtelen löttyöt megigyak, de itt úgy érzem elkerülhetetlen, és igazából magam sem szeretném ezt, mivel kimondhatatlanul jól esik az a hideg ital ebben a hőségben. Miután mind mi, mind a környékbeli szúnyogok is jól laktak, elvonultunk pihenni, hiszen másnap hosszú útra indulunk, Kimpesébe.

Megérkezés Afrikába

Hadd meséljek innentől magam. Csütörtök este könnyes búcsút vettünk szeretteinktől, majd elrepültünk Brüsszelbe, ahol egy kiadósat aludtunk, mégpedig a terminálom. Szomszédom egy hajnali indulásra készülő repülőgép volt, barátságos jószág, bár meg kell hagyni elég sajátos élmény volt így ébredni, hogy ott szemez velem. Sebaj. Miután a másodszori ébresztés is megtörtént (néhány biztonsági őr által, akik figyelmeztettek, hogy újra be kell csekkolnunk, ezért fáradjunk ki) megreggeliztünk és becsekkoltunk. Kezdtem magam egyre zavartabban érezni, hiszen körülöttünk mindenki Afrikába készült mégpedig nem túristaként. Igen, változott a felállás, alig-alig láttam fehér embert. Egy kevés várakozás után beszálltunk, majd elindultunk. Az útról rengeteget tudnék mesélni, hiszen fantasztikus volt, a francia hegyek mesések, Korzika és Szardínia szigete szintén és legalább azt is megértettem, hogy miért nyomul annyira Tunézia, gyönyörű türkizkék tengerpartja van, olyan amire valóban mindenki vágyik. A szahara először nagy élmény volt, de később kezdett unalmassá válni, az a néhány mesterséges oázis, amit egyszer láttunk kicsit feldobta a nagy egyhangúságot, de amúgy más semmi.
Majd megérkeztünk Cameroon-ba, és lehetőségünk volt beleszippantani a levegőbe. Fantasztikus! Épp napnyugta volt és minden olyan békésnek tűnt. Az élmény leginkább egy fóliaházhoz hasonlított, első pillanatra beleszerettem. A reptér ott állt a dzsungel közepén a maga egyszerűségében, amit eddig csak természetfilmeken láttam, most ott terült előttem. Nagyon lelkes voltam. Cameroon után még 1 órát kellett utaznunk, hogy megérkezzünk végre. Innentől kezdtem magam görcsösen érezni, hiszen tudtam, hogy körülöttem mindenki azt a nyelvet beszéli, amit én alig-alig értek. Megmondom őszintén ezt az érzést máig nem sikerült teljesen legyőzni, néha rámtör a félsz, hogy mit is kezdjek magammal nyelv nélkül. De nem adom fel, tanulok minden nap szorgalmasan...
Szóval végre kiszálltunk Kinshasában a repülőből, majd miután minden iratunkat rendben találták elkezdődött a bantu időszámítás. Csak vártunk és vártunk a csomagokra, amik egy óra elteltével meg is érkeztek. Addig mi ismerkedtünk a munkatársakkal, Samparddal, Papa Simonnal. Nagyon szimpatikus, kedves embereknek tűnnek. Bepakoltunk, elindultunk. Akkor még nem tudtam, hogy ezután egy kb 2,5 órás dugó fog következni. Félelmetes volt, ahogy este 10-kor a munkából hazafelé tartó tömeg hömpölygött az autók/buszok között. Gyalog mentek, és nem azért, mert siettek, hanem mert nem volt pénzük taxira (helyi közlekedési eszköz, itt nincs BKV, illetve KKV :-)). Néha elaludtam, és azt álmodtam, hogy csak álmodom ezt az egészet, és amikor felébredek a saját fehérvárcsurgói ágyunkban találom magam, majd lemegyek az ebédlőbe, ahol már be van gyújtva a kandallóba. És tudod mi történt? Nem ez. Felébredtem, és még mindig dugóban voltunk. Akkor azt kívántam, bárcsak soha ne indultam volna el, bárcsak hazamehetnék amilyen gyorsan csak lehet. De lám, még mindig itt vagyok.
Végre kikeveredtünk a lassúzásból és elindultunk "rózsadomb" felé. Egy nívós panziónál megállva lepakoltuk János bácsit és kedves feleségét, Lídiát (támogatók, akik velünk tartottak két hétig, illetve inkább mi velük jártuk a kórházakat adományokat osztani) majd irány haza. Éjfél tájban itthon is voltunk (8-kor szállt le a gép !  ). Bepakolás, vacsora (nagyon finom), majd egy kiadós hidegvizes fürdés (más nincs, de nem is kell), és irány aludni.
Akkor még nem gondoltam, hogy Isten nagylelkű volt velünk, hiszen víz is és áram is volt...