2011. január 15., szombat

Megérkezés Afrikába


Hadd meséljek innentől magam. Csütörtök este könnyes búcsút vettünk szeretteinktől, majd elrepültünk Brüsszelbe, ahol egy kiadósat aludtunk, mégpedig a terminálom. Szomszédom egy hajnali indulásra készülő repülőgép volt, barátságos jószág, bár meg kell hagyni elég sajátos élmény volt így ébredni, hogy ott szemez velem. Sebaj. Miután a másodszori ébresztés is megtörtént (néhány biztonsági őr által, akik figyelmeztettek, hogy újra be kell csekkolnunk, ezért fáradjunk ki) megreggeliztünk és becsekkoltunk. Kezdtem magam egyre zavartabban érezni, hiszen körülöttünk mindenki Afrikába készült mégpedig nem túristaként. Igen, változott a felállás, alig-alig láttam fehér embert. Egy kevés várakozás után beszálltunk, majd elindultunk. Az útról rengeteget tudnék mesélni, hiszen fantasztikus volt, a francia hegyek mesések, Korzika és Szardínia szigete szintén és legalább azt is megértettem, hogy miért nyomul annyira Tunézia, gyönyörű türkizkék tengerpartja van, olyan amire valóban mindenki vágyik. A szahara először nagy élmény volt, de később kezdett unalmassá válni, az a néhány mesterséges oázis, amit egyszer láttunk kicsit feldobta a nagy egyhangúságot, de amúgy más semmi.
Majd megérkeztünk Cameroon-ba, és lehetőségünk volt beleszippantani a levegőbe. Fantasztikus! Épp napnyugta volt és minden olyan békésnek tűnt. Az élmény leginkább egy fóliaházhoz hasonlított, első pillanatra beleszerettem. A reptér ott állt a dzsungel közepén a maga egyszerűségében, amit eddig csak természetfilmeken láttam, most ott terült előttem. Nagyon lelkes voltam. Cameroon után még 1 órát kellett utaznunk, hogy megérkezzünk végre. Innentől kezdtem magam görcsösen érezni, hiszen tudtam, hogy körülöttem mindenki azt a nyelvet beszéli, amit én alig-alig értek. Megmondom őszintén ezt az érzést máig nem sikerült teljesen legyőzni, néha rámtör a félsz, hogy mit is kezdjek magammal nyelv nélkül. De nem adom fel, tanulok minden nap szorgalmasan...
Szóval végre kiszálltunk Kinshasában a repülőből, majd miután minden iratunkat rendben találták elkezdődött a bantu időszámítás. Csak vártunk és vártunk a csomagokra, amik egy óra elteltével meg is érkeztek. Addig mi ismerkedtünk a munkatársakkal, Samparddal, Papa Simonnal. Nagyon szimpatikus, kedves embereknek tűnnek. Bepakoltunk, elindultunk. Akkor még nem tudtam, hogy ezután egy kb 2,5 órás dugó fog következni. Félelmetes volt, ahogy este 10-kor a munkából hazafelé tartó tömeg hömpölygött az autók/buszok között. Gyalog mentek, és nem azért, mert siettek, hanem mert nem volt pénzük taxira (helyi közlekedési eszköz, itt nincs BKV, illetve KKV :-)). Néha elaludtam, és azt álmodtam, hogy csak álmodom ezt az egészet, és amikor felébredek a saját fehérvárcsurgói ágyunkban találom magam, majd lemegyek az ebédlőbe, ahol már be van gyújtva a kandallóba. És tudod mi történt? Nem ez. Felébredtem, és még mindig dugóban voltunk. Akkor azt kívántam, bárcsak soha ne indultam volna el, bárcsak hazamehetnék amilyen gyorsan csak lehet. De lám, még mindig itt vagyok.
Végre kikeveredtünk a lassúzásból és elindultunk "rózsadomb" felé. Egy nívós panziónál megállva lepakoltuk János bácsit és kedves feleségét, Lídiát (támogatók, akik velünk tartottak két hétig, illetve inkább mi velük jártuk a kórházakat adományokat osztani) majd irány haza. Éjfél tájban itthon is voltunk (8-kor szállt le a gép !  ). Bepakolás, vacsora (nagyon finom), majd egy kiadós hidegvizes fürdés (más nincs, de nem is kell), és irány aludni.
Akkor még nem gondoltam, hogy Isten nagylelkű volt velünk, hiszen víz is és áram is volt...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése