A lány éppen az emailjeit olvasta. Bence nevű unokaöccse magyarázott neki valamit, de a gondolat, hogy eljuthat Afrikába ott dübörgött a fejében, így szinte nem is hallotta, amit a gyermek mondott... Élete párját, Pétert hívta telefonon. Olyan hihetetlennek tűnt az egész, és egyszerre mégis, mintha már ott lett volna egy karnyújtásnyira a győzelem. Péter először talán nem is akarta elhinni, hogy gyermekkori álma valóra válhat. Aztán nyugtatták magukat azzal, hogy örömüknek akkor adjanak teret, amikor már biztos, hogy mehetnek. Így nem tehettek mást, vártak...
Sok idő telt el ahhoz, hogy szinte már el is felejtkeztek róla, Erika kezdte úgy érezni, talán nem is volt ez olyan jó ötlet. Érthető, így van ez mindennel, ahogy közelebb kerülsz, megijedsz. Majd egy családi ebéd kellős közepén megérkezett az email, sikerült, bekerültek az első körbe. Hálásnak szabad lenni, elbizakodottnak nem, ez az eredmény még semmit nem jelent.
Február elején hívták őket interjúra. "Csak nyugalom, természetesen" - mondogatta magának a lány. De hiszen ez egy igazi interjú! :-) A francia tudásukról nem kellett számot adniuk, "véltelenül" nem tudott jelen lenni az a személy, aki kikérdezte volna őket. Nincsenek véletlenek - gondolták magukban. Újabb várakozással teli időszak következett...
