River kórház, és Dr. Annie

Kedden, január 18-án pihenősre fogtuk magunkat, hiszen késett a várt gyógyszeradomány. Bantu időszámítás, sebaj, legalább volt lehetőségünk a városban bevásárolni. Douman-nel belevetettük magunkat a kinshasai forgatagba, végül ha jól emlékszem interneten kívül nem vettünk semmit (pedig úgy tudom elég hosszú listánk volt, majd megszokom, hogy ez a módi). Így erről a napról nem sok mesélni valóm van.

Szerdán végre elkezdődtek a szervezett francia órák Zita vezetésével, majd utána indultunk a városszéli River kórházba. Ez egy leprakórház, amin már meg sem lepődöm. Miért tenném... Ünnepélyes keretek között megtörtént a gyógyszerek átadása, én közben készítettem magam a már szokásossá váló sucré osztásra. Talán még a kocsiba visszaszállva sem akartam elhinni, hogy itt bizony ez elmarad. Túltettem magam, de beletellett egy kevés időbe. Nos, erről a kórházról még annyit, hogy a Kongó folyó partján van, ahol (mint utóólag megtudtuk) tilos lett volna videózni, ugyebár velünk szember brazzaville-i katonák integethetnek a kamerába. Oops, sebaj, most már ne töröljük le. Szóval pakolás alatt kicsit úgy éreztem magam, mint valami arisztokrata, vagy legalábbis egy árja. Elárulom, iszonyatos érzés volt, perceken keresztül háborogtam magamban. A történet az volt, hogy elkezdtem cipelni egy doboz halat (talán), mire egy férfi megkért, adjam át neki. Persze, megtettem, mert megkért, de alapvetően jómagam erősebb alkatúnak látszottam nála. És mellette a társára (fejre) rápakoltan 1 zsák rizst, meg még kéd nagy doboz halat. Bár ő kérte, mégis olyan rossz volt látni, hogy mi mentünk ott karba tett kézzel, ők meg cipelték a csomagokat. Nem tetszett nekem.

Nos, amint az orvos elmesélte nekünk, nagyon modern módszereik vannak a lepra megállítására. Félig indiai az ötlet. A beteg szövetet, bőr eltávolítják és a helyét egészségessel pótolják (valószínűleg fenék, felső comb - ilyesmi területekről, ahol van bőr bőven). Érdekesen hangzik, látok benne fantáziát. Remélem a paciensek áldására válik ez a sebészi eljárás.

Ezután elindultunk dr. Annie helyi rendelőjébe, ami az iskolától nem messze található. Sajnos vele nem találkoztunk, mert talán beteghez ment, helyette ott voltak az asszisztensek, közülük az egyik igen ramaty állapotban, így az adomány gyógyszerek hasznát rögtön tapasztalhattuk (köszönet érte Ndemere doktor úrnak, aki elkísért minket ide), kapott 2-t az egyik fajtából. Körülnéztünk. Nem vagyok benne biztos, hogy szívesen kezeltetném itt magam komolyabb betegségeimmel, az áztató egy véres vízzel töltött fém edény volt, és ez csak az egyik legkevesebb. Ahogy néztem a tetőt, gyakorlatilag minden egyes esőzéskor  lehet kihordani a vizet. Ettől eltekintve biztos lehet így is dolgozni. Ehhez kell a kreativitás, szívem szerint minden egészségügyi végzettségűt (beleértve az orvosokat is) elküldenék bizonyos időre egy hasonló kaliberű kórházba, rendelőbe, és ha helyt állt, kaphat diplomát. Tudom, kicsit erős az elméletem, azért maradjon csak elgondolás, nem kell megvalósítani...

Jó pihenést!

Kimpese

Vasárnap (csakhogy ne unatkozzunk), már útnak is indultunk János bácsiékkal, hogy egy kimpesei gyógyszertárat/kórházat és egy kivuvui leprakórházat támogassunk étellel, gyógyszerrel. Több órás útnak néztünk elébe, melynek egy jó részét autópályán tettük meg, ami szerintem egy magyar harmadrangú útnak volt megfelelő. Mindegy, kifizettük a díjat, vettünk mbikát, banánt, baguettet és száguldottunk. Gyönyörű táj vett körül bennünket, bokros szavanna mindenfelé, apró falvak (?) - ha azt a néhány portól vörös agyagházat annak lehet nevezni az út mellett, természetesen árusok mindenfelé. Bacongo megyében van egy terület, ahol a klíma hűvösebb, mint máshol. Itt találtunk egy piacot, ahol meg is álltunk zöldséget (káposzta, répa, vöröshagyma, paradicsom, erős paprika, uborka), mangót venni. Természetesen borzasztóan érdekesek voltunk, egy kis srác rögtön a szandálomra pályázott, legalábbis amennyire értettem amit mondott. Douman - az EVS projektvezető itt Kongóban - rögtön eladta France-ot kinshasai politikusnak, kérdezte France, hogy nem látták- e már a tv-ben, persze az eladó hölgy bizonygatta, hogy de, már emlékszik, valóbban látta már a digitális tv-ben. Mondjuk, ahogy kinézett el is hiszem, hogy valami nagytiszteletnek örvendő személyiségnek tűnt.

A hosszú (és érdekesmód egyáltalán nem fárasztó) út után végre megérkeztünk Kimpesébe. Fantasztikus hely, amilyenre vágyik minden afrikai túrista, vörös föld mindenfelé, rendezett udvarok, kedves emberek. A lakásunk elképesztő volt, a hálószobában kimondottan hideg volt. Éljen a 18 °C-ra állított légkondi, mely azt eredményezte nálam, hogy egy pillanatra azt gondoltam, hogy szafarizni jöttem Afrikába. Kinéztem az ablakokon, hihetetlenül zöld, buja növényzet, a lányok a fűben fekve tanulnak. Lepakoltunk és nekiálltunk vacsorát készíteni, azaz összeszelni a zöldségeket, hogy kiadós salátatálat készítsünk belőle. Bár ez még csak a harmadik napunk volt, mégis hihetetlenül vágytam egy kis nyersre. Egyáltalán nincs a kultúrájukban a nyers étkezés, Douman és a sofőrünk közölték, hogy ők máshol esznek, mert a nyers saláta nekik nem étel (Klári, rögtön eszembe jutottál :-)).

Vacsora után még megfűszereztük a pihenésünket azzal, hogy az egyik oldalon leszakadt az ágy, pedig épp, hogy csak rá sem telepedtünk. Miután sikerült egy nagy vizesflakonnal kitámasztani, elhelyezkedtünk a nem éppen dupla ágyra tervezett moszkítóháló alatt, és elaludtunk. Éjjel kiadós esőt kaptunk, így reggel minden sokkal gyönyörűbb volt, mint előző nap. Nagyon békés volt a táj, megnyugtató volt kiülni a teraszra olvasgatni, annyira biztonságban éreztem magam. Időközben egy helyi lány telepedett le mögém, tanulni jött, órákon át tanult, mi már rég elindultunk a gyógyszertárba, amikor még mindig...

A gyógyszertárban nagyon szimpatikus orvosokkal, gyógyszerészekkel találkoztunk, kimondottan hálásak voltak az adományokért, mi pedig a finom péksüteményért és sucré-ért (természetesen) amivel megkínáltak. Átsétáltunk a gyógyszergyárba. Tavaly óta áll üresen, ez az - afrikai viszonyokhoz képest -  elképesztően jól felszerelt gyár, sterilizáló, tabletta és infúziókészítő, profi hűtőrendszerek, stb... Fél éven keresztül havi 100 ezer $ kéne ennek beindításához, különben el lehet temetni az egészet. Nem tudom, hogy valaha lesz-e ember, aki tudná támogatni, János bácsi sem lát rá kilátást, hogy beinduljon, én azért bizakodó vagyok.

Ezután elindultunk Kivuvuba, a leprakórházba. Nagyon megható volt találkozni azokkal az emberekkel, ahogy sugárzott róluk a hála, az öröm, hogy nem felejtkeztek el róluk. Mi az adományért cserébe vidám éneket kaptunk, és egy megható beszédet az egyik pacienstől, akinek a lábfejét már csonkítani kellett, de talán boldogabb volt, mint sok egészséges, jómódú embertársa. Sokat tanultunk itt. A mi európai "nyomorunk" nem mérhető ahhoz, amit ezek az emberek elhordoznak napról napra, mégis boldogok és békések, megnyugodtak Isten szeretetében, tudják, hogy amikor feltámadnak akkor egészségesek lesznek, és tulajdonképpen mirt ne örülnének, számukra minden újabb nap egy ajándék.

Nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem közöttük. Nem feledtem el azt a délelőttöt. Kimpesébe visszaindulva kezdtem azért megéhezni, vártam már az ebédet. Igazán megtisztelő volt orvosok között elfogyasztani, a nem éppen szűkösre tervezett ételt. Kezdtünk sucrével, majd folytattam teku-tekuval, hallal, rizzsel, meg valami fufu szerűvel, ami erjesztett maniókából készül (restellem, de Peti ette meg a végét, mert féltem, hogy kijön belőlem). De volt még marhahús is, amit csak nagy ünnepekkor esznek a gazdagok. Ez ám a megtiszteltetés. Desszertnek ananászkarikát kaptunk (nem ám Tesco-sat :-)), majd ezt követően elindultunk haza. Szomorúan búcsúztam el a tájtól, remélem a hat hónap alatt eljutunk még ide.