Annak tudatában, hogy legjobb esetben sem alszunk többet 6 óránál, France-szal úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a szombatiskolát, hiszen nincs értelme úgy ott lenni, hogy végig alusszuk az egészet. Andris, Szandra és Zita csak délutánra jöttek a bemutatkozóra, nem is várhattuk volna el Tőlük, hogy beüljenek az Istentiszteletre, hiszen fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent az, hogy Hetednapi Adventista Egyház. Személy szerint én dolgozom az ügyön, hogy JÓ hírünk legyen a csapatban, remélem ez sikerül. No, de visszatérve az első szombatra. Reggel ébredés után tudatosítottam, hogy igen, még mindig Afrikában vagyunk. Nem volt nehéz ezt megtennem, hiszen segítettek a helyi szakemberek (a mosdónk használhatatlan, annyira ereszt, Péterem péntek este még igyekezett a lehető legjobban eltömíteni, hogy ne ússzon a szoba - jelentem sikerrel járt). Reggeli után felvettük János bácsiékat, és belevágtunk. Féltem. Nagyon. Ijesztő volt az a hatalmas massza, akik az utcán hömpölyögtek. Nem értettem egy szavukat sem, nem ismertem az utcákat, leroncsolódott autók, hatalmas kátyúk (kb egy meteoritbecsapódásnak is megfelelt volna egyik-másik), végezetül már az aszfalt is eltűnt és engem személy szerint semmi nem emlékeztettek arra, hogy most bizony egy úton haladunk: sár, homok és iszonyatos mennyiségű szemét. Félelmetes volt. Mindemellett hála a helyi gyerekeknek elkezdtük magunkat szoktatni az állandó mundelézéshez. Nagyon édesek, ahogy egyik-másik egy szál semmiben áll a nyitott udvarban - vagy rohan utánunk és kiabál: Mundele-mundele-mundele!, vigyorog és integet.
Megérkeztünk az iskolához, ahol a gyülekezet is van. Theresa a gimnázium igazgatóasszonya köszöntött minket, nagyon csendes, tiszteletreméltó, szimpatikus hölgy. A szombatiskola végét sikerült elkapnunk, ugyanaz a tanulmányuk, mint nálunk (természetesen), csak ugye franciául. Az Istentiszteletet János bácsi tartotta, kaptunk egy köszöntő éneket, amit minden frissen érkezőnek elénekelnek (általában franciául, angolul, és a három helyi nyelven - lingala, szuahéli, tshiluba). Theresa férje, Raphael a helyi lelkész és árvaház igazgató, nagyon szimpatikus, intelligens ember, igazi keresztény. Vele és kedves feleségével együtt ebédeltünk az árvaházban, és végre megkóstoltuk, hogy milyen egy igazi kongói sucré. Fanta, Cola, Djino, Sprite, amit csak szeretnél, természetesen az elmaradhatatlan szocializmust idéző (beszélek én, aki 2,5 évet töltöttem a szocializmusban) üveg flakonból. Utána egy gyorsa árvaházi nézelődés, majd Szandráék érkezte után beszélgetés következett és az árvák hangversenye. Nagyon bájosan énekeltek. Természetesen ahogy ilyenkor lenni szokott, rögtön minden lánynak lett kedvence, Isaknak volt nagy sikere, de hozzám valahogy mégis Landu áll közel. A maga 11 évével nagyon komoly lánynak tűnik. És mindezután nagy meglepetés következett: elvittük a gyerekeket a Kongó folyó partjára, mégpedig oda, ahol a komoly európai emberek laknak, valóban úgy éreztem magam, mintha egy szelet Európa lett volna. A gyerkőcök nagyon édesen csak nézték azt a rengetek fehér embert, és a gyermekeiket. Úgy gondolom, számukra ez hihetetlen élmény volt...
Ezután a kellemes séta után visszatértünk kis lákusnkba, ahol Mami (France unokatestvére) kiadós vacsorával várt minket. Teku-teku, sült banán, hal, fufu, risz, amit csak megkívánsz. Ja, és természetesen sucré. Nem gondoltam volna, hogy valaha rá lehet venni, hogy ennyi egészségtelen löttyöt megigyak, de itt úgy érzem elkerülhetetlen, és igazából magam sem szeretném ezt, mivel kimondhatatlanul jól esik az a hideg ital ebben a hőségben. Miután mind mi, mind a környékbeli szúnyogok is jól laktak, elvonultunk pihenni, hiszen másnap hosszú útra indulunk, Kimpesébe.
