2011. június 8., szerda

Szomorú évforduló


Azaz éppen egy éve államvizsgáztam. Üdítő volt egy év távlatából visszatekinteni. Nagyon sok öröm ért azóta, kezdve azzal, hogy életem párjával összekötöttem az életem. Különleges érzés, hiszen ezzel a lépéssel egész világ előtt kimondtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

Aztán következett Afrika, a maga próbáival, örömeivel.

Szerettem volna megünnepelni az államvizsga évfordulóját valahogyan, de végül csak munka jutott. Vártunk egy ezredest az árvaházban, immár második napja és végül ma sem jött el. Pedig emiatt mondtam le a szabadnapot. Talán jövő héten. Már otthonról is régen kaptam emailt, nagyon vártam pedig, minden nap néztem a postafiókot, de semmi...

Este viszont nagy (és egyben szomorú) meglepetés ért. Kaptam Édesapámtól egy smst, skype-on várnak. Szuper, már csatlakoztam is. Persze a net ilyenkor mondja fel a szolgálatot. De nem baj, mert abban a pillanatban csörgött a telefonom, Édesanyám hangjával a vonal túlsó végén. Nagyon vágyott már arra, hogy beszélgessünk, hallottam a hangján.

Sajnos sok szomorú hírt is kaptam, többek között, hogy a mi drága Betyárunk (kaukázusi) elfáradt az elmúlt 12 évben, elbúcsúzott, és végül elaludt. El kellett aludnia, öreg volt már. Ugyan az állatorvos adta be neki az injekciót, de ő sem tiltakozott.
Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk elköszönni. Mondtam neki, hogy várjon meg amíg hazaérünk, biztosan szeretett volna, de már tényleg nagyon el volt fáradva, pihennie kellett... 

Most hirtelen nagyon sok jelenet van előttem a gyerekkorából, amikor még anyukája után sírt, a serdülő korából, amikor mindig valami csínytevésen járt az esze, és a felnőttkorából is, amikor már nyugodt, érett kutya vált belőle. Egyszer már majdnem el kellett köszönnöm tőle. Előttem van, amikor hazahoztuk a kórházból a vonatbaleset után. Nagyon rosszul nézett ki, viszont öröm volt a szemében, hogy itthon lehet a szerettei között. Fájdalommal teli boldogság volt számára. Egy hetet adtak az orvosok, ha nem áll lábra, el kell altatni. Akkor valahogy nagyon lassan teltek a napok, csak vártuk, hogy történjen valami. Egyik reggel mégis megtette, felállt. Szépen lassan megerősödött és most már csak három lábbal, de tudott sétálni, újra meglátogattuk a tópartot, a kastélyt. Aztán eltelt pár év és a séta távok kezdtek egyre csökkenni, míg végül már egyáltalán nem mentünk sétálni. Megöregedett. 

És most elment. 

Azt hiszem, nagyon boldog élete volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése