Hulk 2 ...

... azaz voltunk a kinshasai Primus gyárban.

Kedden igazi Sörgyári capriccio volt (alapmű, aki még nem látta a filmet, annak kötelező), hiszen protokoll látogatáson voltunk a kinshasai sör és üdítő gyárban, melynek nagy százaléka holland kézben van. Résztvevők: Papa S. G. (pozíció: alapítvány kinshasai titkára), Sampard (pozíció: EVS sofőr), Zita, Szandra, Péterem és én, néhány helyi vagány csaj (akik közül az egyik mindannyiónk szerint fiú volt) és totál keménykedő srácok.

Először egy vendéglátóipari egységbe tereltek bennünket, ahol kicsit az volt az érzésem, mintha legalábbis fegyházban, vagy koncentrációs táborban lennénk, egy ajtó, plafonig érő drótkerítés, akár a Csíkos pizsamás fiú is lehetett volna (úgy látszik, ez egy filmes bejegyzés lesz). Nem jöttünk rá, mire szolgál, pedig igen gazdag fantáziával van megáldva a csapat. Rövid várakozás után megérkezett az idegenvezető asszony, és megkezdődött a látogatás. Természetesen franciául folyt minden, így az elején eléggé untam az egészet. A nagyteljesítményű generátorok - amik üzemelik az egész gyárat - olyan hőséget fújtak magukból, szó szerint féltem, hogy égési sérülést fogok szenvedni az idő alatt, amíg elhaladunk melletük. Micsoda energiapazarlás (immáron nem első esetben). Beleszagolhattunk az erjedő sör illatába (fogalmam sincs, hogy tudják emberek milliárdjai meginni ezt az italt). 

Amúgy ez egy igen korszerű gyár, az egyik alapanyag a a szokásos kukorica helyett a rizs, mert az nem hízlal (elképesztő ez az egészségorientált gondolkodásmód :-D).

Végre túlléptünk a sörrészlegrol a sucré javára. Fantasztikus élmény volt látni hogy mossák azok a hatalmas gépek SZINTE tökéletes rendben a nálunk a 80-as években használt 0,33-as Coca-cola üvegeket, majd sterilizálják, töltik, kupakolják, szelektálják a félig-, vagy túl- töltötteket és végül rekeszelik. Azonnal eszembe jutott a Hulk 2. Nem kell végignézned a filmet, nem érdemes annyira, de ha látni akarod, hogy miről beszélek (mivel fotózni sajnos tilos volt), akkor mindenképp nézd meg az elejét, a gyár részt. Igaz, hogy az egy dél-amerikai üdítőgyár, de ugyanazok a képsorok, teljesen azt éreztem, mintha itt, ebben a kinshasai gyárban játszódna a film.

Az irodarészlegen amúgy komoly munka folyt ottlétünk alatt, az egyik srác pl. végig aludt az asztalára dőlve (veszélyes terület ez a sörgyár :-D). Szegény, nehéz napja lehetett.

Miután mindent megnéztünk, visszamentünk a fegyháznak tűnő placcra, ahol kiderült az igazság a kerítésről. Ingyen ihatunk sucrét, sört, amennyit szeretnénk, de az üvegeket tilos kivinni. Egy pillanatra elgondolkodtam. Ezek szerint lényegesen nagyobb értéke van annak az üvegnek, mint a tartalmának. Próbáltam túltenni magam a gondolaton, majd lehajtottam két üveg Vitalot (színe rózsaszín, íze, mint a Gabi fogkrémnek). Sajnos Tonic-kal nem tudtak szolgálni, Colát, meg sört (pedig abból volt 3 fajta is, Papa S. G. fejébe vette, hogy mindet végigkóstólja) ugye elvből nem iszunk, így maradt a Vitalo.

Ezt a Hulk túrát még egyszer megejthetnénk a félév alatt...

Egy nagyon vicces díjátadó gála

Február 19-én, szombat este Sampard -ral (pozíció: EVS sofőr) és kedves feleségével, no meg Lacival (pozíció: Eusec katona) egy díjátadó gálára voltunk hivatalosak. Az esemény 19:30-kor kezdődött, melyben egy 50-100 dolláros vacsora foglaltatik. Erre kíváncsi vagyok. Laci biztosított, hogy 9-nél előbb nem lesz semmi. A fél nyolcas kezdés után 20 perccel értünk oda, kicsit ideges voltam emiatt, de aztán belépve az étterembe sikerült túltennem magam. A hangtechnikus még éppen akkor állt neki összeszerelni a berendezést, közben sikeresen leverte az áramot. A férfiak meccset néztek, Kongó Tuniziától 1-0-ra kikapott. Ez egy szomorú este, ezennel kiestünk az Afrika kupa előválogatásából. Minket nőket valahogy nem érintett olyan mélyen a dolog. Néha úgy éreztem Sampard mindjárt sírni fog, de legalábbis végtelen hallgatásba kezd, de aztán sikerült megnevettetnünk.

Lacinak igaza volt, este kilenckor elkezdték felszolgálni az 50-100 dolláros (!) vacsorát, ami állt: egy adag sültkrumpli, csirkemell, egy karika paradicsom, egy-két karika hagyma egy iciri-piciri saláta ágyon elhelyezve. A szerencséseknek (én nem tartoztam közéjük) tartár mártás is járt hozzá. Só sehol (nem csodálkozom, hogy a helyieknek átlagban 90/60-as vérnyomásuk van), a krumpli fűszertelen, a húst meg ugye nem esszük meg. Vegetáriánus menü természetesen nincs, amúgy mi is az??? Megvacsoráztunk, megittuk a sucrét, amiben a jégkocka nem akarom tudni, hogy milyen volt (apró fekete pöttyök vigyorogtak ránk), és végre elkezdődött a gála.

Úgy érzem, fölösleges részleteznem, hogy hogyan zajlott az egész díjkiosztás. Egy gondolatban újra megerősödtem, ezek az emberek nagy-nagy babák szinte mind. Még a fontoskodó miniszterek is. Mit értek ez alatt? Ott vagyunk mi, európai önkéntesek, és az egész felhajtás alatt úgy éreztem, hogy a téma: "Pózolj mundelével!" (mundele lingalául = fehér), a gála végén már lassan pénzt is szedhettünk volna azért, mert mindenki velünk akart fotózkodni.

Mosolyognivaló volt az egész!

Mbudi Nzembuni

Van egy kissrác, akit pártfogásunkba vettünk. Nem mi választottuk, ő választott minket, bár erről saját maga sem tudott. Hogyan is kezdődött? Egyik kedden Dieudonne (pozíció: tanár) szólt, van egy gyermek, akinek már egy jó ideje sárgák a szemei, meg kéne néznem. Jól van, semmi gond, bár orvos nem vagyok, így csak annyi lehetőségem van, hogy elküldöm dr. Anniehoz, ha úgy ítélem meg a helyzetet. Tudomásul vette, megegyeztünk. Miután megmértem a kissrác lázát, megnéztem a szemeit (borzasztóan sárgák voltak, szó szerint, mint a citrom héja), és megtapintottam a hasát (ahogy vártam is, a mája körül igencsak fájlalta), megbeszéltük, hogy ezzel bizony mihamarabb Anniehoz kell menni, és értesítsék a szülőket is. A tanár úr kicsit értetlenkedett, hogy biztosan kellenek-e azok a gyógyszerek, nincs-e valami természetes kúra? Kénytelen volt beismerni, hogy ez bizony nem játék.

Másnap, szerdán megérkeztünk az iskolába, felvettük a kissrácot, az édesanyját, aki a pici hugival érkezett és elindultunk a doktornohöz. Hosszú órák teltek el, mire megszületett a labor eredmény, ez a gyermek bizony anaemiás (vérszegény), méghozzá nagyon keményen. Péteremmel kifizettük a vizsgálatok, gyógyszerek árát, és elbúcsúztunk. Örültünk, hogy valakinek segíthettünk, de nem sejtettük, hogy ez csak a kezdet.

Két nap múlva telefon, dr. Annie az, további vizsgálatokra van szükség, többek között Hepatitis A és B. Tudunk-e segíteni ennek a családnak, fizetnénk-e? Természetesen igen, bár az ár eléggé meglepett mindkettőnket. Nem baj, ez még belefér a keretbe, a lényeg, hogy teljesen meggyógyuljon ez a kissrác.

Múlt héten találkoztunk újra a családdal dr. Annienál, Mbudi már mosolygott, és kézfogáskor sehogyan sem akarta elengedni a kezünket. Valamiért nagyon megragadott engem ez a gyermek. Láthatóan jobban volt. Megnéztük az eredményeit, a mája rendben, a vörösvértestjei viszont tömegével esnek szét. Újabb kezelésre van szüksége. Remélem, ez már az utolsó lesz, és szegénynek nem kell átmenni még egy megpróbáltatáson.

Nagyon hálásak vagyunk, hogy személyesen részt vehettünk/vehetünk egy gyermek felépülésében. Talán ezután a tanulás is jobban megy majd neki. Az iskolát nehezen tudják fizetni, hiszen mindkét szülő munkanélküli. Aktív támogatók szeretnénk lenni, hogy egy értelmes felnőtt váljék Mbudiból.

Jó megtapasztalni, hogy segíteni valóban kiváltság!

Bonobo park

Egy hónapos elmaradásban vagyok. Pontosan január 30-án voltunk a Bonobo Parkban. Péteremmel együtt csodálkoztam rá erre a tényre, hogy bizony, az már egy egész hónapja volt.

France utolsó vasárnapján elmentünk. Laci (pozíció: Eusec katona) és két magyar barátja elkísértek bennünket. Megérkezésünkkor éppen az a látvány fogadott, amire számítani lehet, jónéhány Eusec-es autó, mindenki sápadt bőrű, jól szituáltak, pénzes polgári kocsikkal. Remek, ez lenne Afrika, ez lenne az egyik legszegényebb ország ezen a kontinensen?

Valahogy túltettem magam az első sokkon. A park mesés, bár még egy majmot sem láttunk. Az egyik dolgozó vállalta az idegenvezetést, France pedig fordított. Először elsétáltunk a bébialtató ketrec mellett, ami most természetesen üres volt. Majd következett a kórház, benne egy elég pofásnak tűnő műtővel, a gyógyszerkészletük pedig hihetetlenül nagy. Ekkor már kezdtem magam zavarban érezni. Megérkeztünk a bölcsődéhez, ahol a tucatnyi árva bébi bonobora három "pszichológus" néni vigyáz. A majmok szójatejet isznak, reggelire változatos gyümölcsöt esznek, a többi étkezést az elboruló agyam miatt pedig elfelejtettem. Úgy gondoltam, hogy egy házat arrébb tudnék tolni, annyi feszültség gyűlt fel bennem. Miért? Jelenleg éppen azon küszködünk, hogy Zitáékkal az árvaházban a reggelit be tudjuk vezetni, illetve, hogy azok a szerencsétlen gyermekek ne csak egy kiflit egyenek, hozzá egy bögre fekete teával. Sajnos pálmavajra már nincs keret. A percentiljüket (a gyermek testi fejlődésének nyomonkövetésére szolgál) fölöslegesnek érzem vezetni, valószínűleg az összesnek 5 és 10 között, vagy 5 alatt lenne (iskolai gyakorlatom alatt 10 alatt már kerestük a szülőt, mivel a gyermeke igen sovány). Szóval ezek a majmok dőzsölnek, nem szenvednek hiányt semmiben. Éljen.

Ezután a kezdő incidens után nem tudtam élvezni a sétát, aranyosak voltak a családok, a fákon csimpaszkodó, idegenvezetőnknek köszöngető kölykök, bennem mégis az a gondolat járt, hogy ezek csak majmok, amíg odakint milliók éheznek. France-szal meg is osztottam ezt a gondolatomat, úgy láttam ő is hasonlóan érezte magát...