Berendőzés

A kis kirándulásainkat követően kezdtünk belépni a szürkés árnyalatú hétköznapok világába, nagyon nem történt semmi, óralátogatások az iskolában, maratoni megbeszélések, aminek az elején perceken keresztül tartó vita arról, hogy milyen módon történjen a bemutatkozás: mondjuk a keresztnevünket! Jaj, az nem jó, annyira egyszerű, sokkal elegánsabb, ha vezetéknevet is mondunk, és tegyük hozzá, hogy mi a végzettségünk, vagy mit fogunk itt csinálni. Elképesztő, nagyon jót mosolyogtam rajta, annyira aranyos volt.

Szombaton elkezdődött a régi szokásos Espace Jeune, azaz Ifitér. Ez arról szól, hogy valamelyik fiatal hoz teát, elmondja, hogy mire használják, közben eszünk banánt, földimogyorót, és beszélgetünk. A mostanit Peti tartotta, ami arról szólt, hogy milyen az élet Európában, Magyarországon. Jó volt elmesélni a fialatoknak, hogy a látszólagos jólét (és ami ehhez tartozik, értem ezalatt a hitelt) nem feltétlenül a boldogság forrása. Nagyon tárgyilagosak voltunk, nehogy azt gondolják, hogy ott minden milyen jó. Örömmel láttam rajtuk, hogy megértik ezt, és számukra is hihetetlen, hogy miként fordulhat az elő, hogy családok nem szeretik egymást, hogy nem töltenek együtt időt, hogy a gyerekek tiszteletlenek a szüleikkel, stb...

Amikor Erzsó és Matyi azt mondták, hogy mindent azonnal írjunk le, különben egy nagy massza lesz az itt töltött idő, nem mondtak butaságot. Hiszen úgy tűnik, hogy annyi izgalmas dolog történik, ezt biztos nem felejtjük el, aztán mégsem így van. Igyekszem legjobb tudásom szerint minden érdekes dolgot lejegyezni, érzéseket átadni. Ami talán említésre méltó, hogy szereztünk egy új barátot, Laci személyében, aki jelenleg Eusec-es katona itt kint. Nagyon kedves, szimpatikus ember, bár a családról alkotott nézetei merőben különböznek Péterétől és az enyémtől. Vasárnap kaptunk egy kis trópusi esőt. Eredmény: a mi lakásunk és a többiek lakása közötti 15 méteres távolság alatt esőkabátban bőrig áztam, továbbá a konyha melletti betonos részen bokáig süllyedtem a vízben. Egy élmény volt. De tényleg.

River kórház, és Dr. Annie

Kedden, január 18-án pihenősre fogtuk magunkat, hiszen késett a várt gyógyszeradomány. Bantu időszámítás, sebaj, legalább volt lehetőségünk a városban bevásárolni. Douman-nel belevetettük magunkat a kinshasai forgatagba, végül ha jól emlékszem interneten kívül nem vettünk semmit (pedig úgy tudom elég hosszú listánk volt, majd megszokom, hogy ez a módi). Így erről a napról nem sok mesélni valóm van.

Szerdán végre elkezdődtek a szervezett francia órák Zita vezetésével, majd utána indultunk a városszéli River kórházba. Ez egy leprakórház, amin már meg sem lepődöm. Miért tenném... Ünnepélyes keretek között megtörtént a gyógyszerek átadása, én közben készítettem magam a már szokásossá váló sucré osztásra. Talán még a kocsiba visszaszállva sem akartam elhinni, hogy itt bizony ez elmarad. Túltettem magam, de beletellett egy kevés időbe. Nos, erről a kórházról még annyit, hogy a Kongó folyó partján van, ahol (mint utóólag megtudtuk) tilos lett volna videózni, ugyebár velünk szember brazzaville-i katonák integethetnek a kamerába. Oops, sebaj, most már ne töröljük le. Szóval pakolás alatt kicsit úgy éreztem magam, mint valami arisztokrata, vagy legalábbis egy árja. Elárulom, iszonyatos érzés volt, perceken keresztül háborogtam magamban. A történet az volt, hogy elkezdtem cipelni egy doboz halat (talán), mire egy férfi megkért, adjam át neki. Persze, megtettem, mert megkért, de alapvetően jómagam erősebb alkatúnak látszottam nála. És mellette a társára (fejre) rápakoltan 1 zsák rizst, meg még kéd nagy doboz halat. Bár ő kérte, mégis olyan rossz volt látni, hogy mi mentünk ott karba tett kézzel, ők meg cipelték a csomagokat. Nem tetszett nekem.

Nos, amint az orvos elmesélte nekünk, nagyon modern módszereik vannak a lepra megállítására. Félig indiai az ötlet. A beteg szövetet, bőr eltávolítják és a helyét egészségessel pótolják (valószínűleg fenék, felső comb - ilyesmi területekről, ahol van bőr bőven). Érdekesen hangzik, látok benne fantáziát. Remélem a paciensek áldására válik ez a sebészi eljárás.

Ezután elindultunk dr. Annie helyi rendelőjébe, ami az iskolától nem messze található. Sajnos vele nem találkoztunk, mert talán beteghez ment, helyette ott voltak az asszisztensek, közülük az egyik igen ramaty állapotban, így az adomány gyógyszerek hasznát rögtön tapasztalhattuk (köszönet érte Ndemere doktor úrnak, aki elkísért minket ide), kapott 2-t az egyik fajtából. Körülnéztünk. Nem vagyok benne biztos, hogy szívesen kezeltetném itt magam komolyabb betegségeimmel, az áztató egy véres vízzel töltött fém edény volt, és ez csak az egyik legkevesebb. Ahogy néztem a tetőt, gyakorlatilag minden egyes esőzéskor  lehet kihordani a vizet. Ettől eltekintve biztos lehet így is dolgozni. Ehhez kell a kreativitás, szívem szerint minden egészségügyi végzettségűt (beleértve az orvosokat is) elküldenék bizonyos időre egy hasonló kaliberű kórházba, rendelőbe, és ha helyt állt, kaphat diplomát. Tudom, kicsit erős az elméletem, azért maradjon csak elgondolás, nem kell megvalósítani...

Jó pihenést!

Kimpese

Vasárnap (csakhogy ne unatkozzunk), már útnak is indultunk János bácsiékkal, hogy egy kimpesei gyógyszertárat/kórházat és egy kivuvui leprakórházat támogassunk étellel, gyógyszerrel. Több órás útnak néztünk elébe, melynek egy jó részét autópályán tettük meg, ami szerintem egy magyar harmadrangú útnak volt megfelelő. Mindegy, kifizettük a díjat, vettünk mbikát, banánt, baguettet és száguldottunk. Gyönyörű táj vett körül bennünket, bokros szavanna mindenfelé, apró falvak (?) - ha azt a néhány portól vörös agyagházat annak lehet nevezni az út mellett, természetesen árusok mindenfelé. Bacongo megyében van egy terület, ahol a klíma hűvösebb, mint máshol. Itt találtunk egy piacot, ahol meg is álltunk zöldséget (káposzta, répa, vöröshagyma, paradicsom, erős paprika, uborka), mangót venni. Természetesen borzasztóan érdekesek voltunk, egy kis srác rögtön a szandálomra pályázott, legalábbis amennyire értettem amit mondott. Douman - az EVS projektvezető itt Kongóban - rögtön eladta France-ot kinshasai politikusnak, kérdezte France, hogy nem látták- e már a tv-ben, persze az eladó hölgy bizonygatta, hogy de, már emlékszik, valóbban látta már a digitális tv-ben. Mondjuk, ahogy kinézett el is hiszem, hogy valami nagytiszteletnek örvendő személyiségnek tűnt.

A hosszú (és érdekesmód egyáltalán nem fárasztó) út után végre megérkeztünk Kimpesébe. Fantasztikus hely, amilyenre vágyik minden afrikai túrista, vörös föld mindenfelé, rendezett udvarok, kedves emberek. A lakásunk elképesztő volt, a hálószobában kimondottan hideg volt. Éljen a 18 °C-ra állított légkondi, mely azt eredményezte nálam, hogy egy pillanatra azt gondoltam, hogy szafarizni jöttem Afrikába. Kinéztem az ablakokon, hihetetlenül zöld, buja növényzet, a lányok a fűben fekve tanulnak. Lepakoltunk és nekiálltunk vacsorát készíteni, azaz összeszelni a zöldségeket, hogy kiadós salátatálat készítsünk belőle. Bár ez még csak a harmadik napunk volt, mégis hihetetlenül vágytam egy kis nyersre. Egyáltalán nincs a kultúrájukban a nyers étkezés, Douman és a sofőrünk közölték, hogy ők máshol esznek, mert a nyers saláta nekik nem étel (Klári, rögtön eszembe jutottál :-)).

Vacsora után még megfűszereztük a pihenésünket azzal, hogy az egyik oldalon leszakadt az ágy, pedig épp, hogy csak rá sem telepedtünk. Miután sikerült egy nagy vizesflakonnal kitámasztani, elhelyezkedtünk a nem éppen dupla ágyra tervezett moszkítóháló alatt, és elaludtunk. Éjjel kiadós esőt kaptunk, így reggel minden sokkal gyönyörűbb volt, mint előző nap. Nagyon békés volt a táj, megnyugtató volt kiülni a teraszra olvasgatni, annyira biztonságban éreztem magam. Időközben egy helyi lány telepedett le mögém, tanulni jött, órákon át tanult, mi már rég elindultunk a gyógyszertárba, amikor még mindig...

A gyógyszertárban nagyon szimpatikus orvosokkal, gyógyszerészekkel találkoztunk, kimondottan hálásak voltak az adományokért, mi pedig a finom péksüteményért és sucré-ért (természetesen) amivel megkínáltak. Átsétáltunk a gyógyszergyárba. Tavaly óta áll üresen, ez az - afrikai viszonyokhoz képest -  elképesztően jól felszerelt gyár, sterilizáló, tabletta és infúziókészítő, profi hűtőrendszerek, stb... Fél éven keresztül havi 100 ezer $ kéne ennek beindításához, különben el lehet temetni az egészet. Nem tudom, hogy valaha lesz-e ember, aki tudná támogatni, János bácsi sem lát rá kilátást, hogy beinduljon, én azért bizakodó vagyok.

Ezután elindultunk Kivuvuba, a leprakórházba. Nagyon megható volt találkozni azokkal az emberekkel, ahogy sugárzott róluk a hála, az öröm, hogy nem felejtkeztek el róluk. Mi az adományért cserébe vidám éneket kaptunk, és egy megható beszédet az egyik pacienstől, akinek a lábfejét már csonkítani kellett, de talán boldogabb volt, mint sok egészséges, jómódú embertársa. Sokat tanultunk itt. A mi európai "nyomorunk" nem mérhető ahhoz, amit ezek az emberek elhordoznak napról napra, mégis boldogok és békések, megnyugodtak Isten szeretetében, tudják, hogy amikor feltámadnak akkor egészségesek lesznek, és tulajdonképpen mirt ne örülnének, számukra minden újabb nap egy ajándék.

Nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem közöttük. Nem feledtem el azt a délelőttöt. Kimpesébe visszaindulva kezdtem azért megéhezni, vártam már az ebédet. Igazán megtisztelő volt orvosok között elfogyasztani, a nem éppen szűkösre tervezett ételt. Kezdtünk sucrével, majd folytattam teku-tekuval, hallal, rizzsel, meg valami fufu szerűvel, ami erjesztett maniókából készül (restellem, de Peti ette meg a végét, mert féltem, hogy kijön belőlem). De volt még marhahús is, amit csak nagy ünnepekkor esznek a gazdagok. Ez ám a megtiszteltetés. Desszertnek ananászkarikát kaptunk (nem ám Tesco-sat :-)), majd ezt követően elindultunk haza. Szomorúan búcsúztam el a tájtól, remélem a hat hónap alatt eljutunk még ide.

Az első szombat

Annak tudatában, hogy legjobb esetben sem alszunk többet 6 óránál, France-szal úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a szombatiskolát, hiszen nincs értelme úgy ott lenni, hogy végig alusszuk az egészet. Andris, Szandra és Zita csak délutánra jöttek a bemutatkozóra, nem is várhattuk volna el Tőlük, hogy beüljenek az Istentiszteletre, hiszen fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent az, hogy Hetednapi Adventista Egyház. Személy szerint én dolgozom az ügyön, hogy JÓ hírünk legyen a csapatban, remélem ez sikerül. No, de visszatérve az első szombatra. Reggel ébredés után tudatosítottam, hogy igen, még mindig Afrikában vagyunk. Nem volt nehéz ezt megtennem, hiszen segítettek a helyi szakemberek (a mosdónk használhatatlan, annyira ereszt, Péterem péntek este még igyekezett a lehető legjobban eltömíteni, hogy ne ússzon a szoba - jelentem sikerrel járt). Reggeli után felvettük János bácsiékat, és belevágtunk. Féltem. Nagyon. Ijesztő volt az a hatalmas massza, akik az utcán hömpölyögtek. Nem értettem egy szavukat sem, nem ismertem az utcákat, leroncsolódott autók, hatalmas kátyúk (kb egy meteoritbecsapódásnak is megfelelt volna egyik-másik), végezetül már az aszfalt is eltűnt és engem személy szerint semmi nem emlékeztettek arra, hogy most bizony egy úton haladunk: sár, homok és iszonyatos mennyiségű szemét. Félelmetes volt. Mindemellett hála a helyi gyerekeknek elkezdtük magunkat szoktatni az állandó mundelézéshez. Nagyon édesek, ahogy egyik-másik egy szál semmiben áll a nyitott udvarban - vagy rohan utánunk és kiabál: Mundele-mundele-mundele!, vigyorog és integet.

Megérkeztünk az iskolához, ahol a gyülekezet is van. Theresa a gimnázium igazgatóasszonya köszöntött minket, nagyon csendes, tiszteletreméltó, szimpatikus hölgy. A szombatiskola végét sikerült elkapnunk, ugyanaz a tanulmányuk, mint nálunk (természetesen), csak ugye franciául. Az Istentiszteletet János bácsi tartotta, kaptunk egy köszöntő éneket, amit minden frissen érkezőnek elénekelnek (általában franciául, angolul, és a három helyi nyelven - lingala, szuahéli, tshiluba). Theresa férje, Raphael a helyi lelkész és árvaház igazgató, nagyon szimpatikus, intelligens ember, igazi keresztény. Vele és kedves feleségével együtt ebédeltünk az árvaházban, és végre megkóstoltuk, hogy milyen egy igazi kongói sucré. Fanta, Cola, Djino, Sprite, amit csak szeretnél, természetesen az elmaradhatatlan szocializmust idéző (beszélek én, aki 2,5 évet töltöttem a szocializmusban) üveg flakonból. Utána egy gyorsa árvaházi nézelődés, majd Szandráék érkezte után beszélgetés következett és az árvák hangversenye. Nagyon bájosan énekeltek. Természetesen ahogy ilyenkor lenni szokott, rögtön minden lánynak lett kedvence, Isaknak volt nagy sikere, de hozzám valahogy mégis Landu áll közel. A maga 11 évével nagyon komoly lánynak tűnik. És mindezután nagy meglepetés következett: elvittük a gyerekeket a Kongó folyó partjára, mégpedig oda, ahol a komoly európai emberek laknak, valóban úgy éreztem magam, mintha egy szelet Európa lett volna. A gyerkőcök nagyon édesen csak nézték azt a rengetek fehér embert, és a gyermekeiket. Úgy gondolom, számukra ez hihetetlen élmény volt...

Ezután a kellemes séta után visszatértünk kis lákusnkba, ahol Mami (France unokatestvére) kiadós vacsorával várt minket. Teku-teku, sült banán, hal, fufu, risz, amit csak megkívánsz. Ja, és természetesen sucré. Nem gondoltam volna, hogy valaha rá lehet venni, hogy ennyi egészségtelen löttyöt megigyak, de itt úgy érzem elkerülhetetlen, és igazából magam sem szeretném ezt, mivel kimondhatatlanul jól esik az a hideg ital ebben a hőségben. Miután mind mi, mind a környékbeli szúnyogok is jól laktak, elvonultunk pihenni, hiszen másnap hosszú útra indulunk, Kimpesébe.

Megérkezés Afrikába

Hadd meséljek innentől magam. Csütörtök este könnyes búcsút vettünk szeretteinktől, majd elrepültünk Brüsszelbe, ahol egy kiadósat aludtunk, mégpedig a terminálom. Szomszédom egy hajnali indulásra készülő repülőgép volt, barátságos jószág, bár meg kell hagyni elég sajátos élmény volt így ébredni, hogy ott szemez velem. Sebaj. Miután a másodszori ébresztés is megtörtént (néhány biztonsági őr által, akik figyelmeztettek, hogy újra be kell csekkolnunk, ezért fáradjunk ki) megreggeliztünk és becsekkoltunk. Kezdtem magam egyre zavartabban érezni, hiszen körülöttünk mindenki Afrikába készült mégpedig nem túristaként. Igen, változott a felállás, alig-alig láttam fehér embert. Egy kevés várakozás után beszálltunk, majd elindultunk. Az útról rengeteget tudnék mesélni, hiszen fantasztikus volt, a francia hegyek mesések, Korzika és Szardínia szigete szintén és legalább azt is megértettem, hogy miért nyomul annyira Tunézia, gyönyörű türkizkék tengerpartja van, olyan amire valóban mindenki vágyik. A szahara először nagy élmény volt, de később kezdett unalmassá válni, az a néhány mesterséges oázis, amit egyszer láttunk kicsit feldobta a nagy egyhangúságot, de amúgy más semmi.
Majd megérkeztünk Cameroon-ba, és lehetőségünk volt beleszippantani a levegőbe. Fantasztikus! Épp napnyugta volt és minden olyan békésnek tűnt. Az élmény leginkább egy fóliaházhoz hasonlított, első pillanatra beleszerettem. A reptér ott állt a dzsungel közepén a maga egyszerűségében, amit eddig csak természetfilmeken láttam, most ott terült előttem. Nagyon lelkes voltam. Cameroon után még 1 órát kellett utaznunk, hogy megérkezzünk végre. Innentől kezdtem magam görcsösen érezni, hiszen tudtam, hogy körülöttem mindenki azt a nyelvet beszéli, amit én alig-alig értek. Megmondom őszintén ezt az érzést máig nem sikerült teljesen legyőzni, néha rámtör a félsz, hogy mit is kezdjek magammal nyelv nélkül. De nem adom fel, tanulok minden nap szorgalmasan...
Szóval végre kiszálltunk Kinshasában a repülőből, majd miután minden iratunkat rendben találták elkezdődött a bantu időszámítás. Csak vártunk és vártunk a csomagokra, amik egy óra elteltével meg is érkeztek. Addig mi ismerkedtünk a munkatársakkal, Samparddal, Papa Simonnal. Nagyon szimpatikus, kedves embereknek tűnnek. Bepakoltunk, elindultunk. Akkor még nem tudtam, hogy ezután egy kb 2,5 órás dugó fog következni. Félelmetes volt, ahogy este 10-kor a munkából hazafelé tartó tömeg hömpölygött az autók/buszok között. Gyalog mentek, és nem azért, mert siettek, hanem mert nem volt pénzük taxira (helyi közlekedési eszköz, itt nincs BKV, illetve KKV :-)). Néha elaludtam, és azt álmodtam, hogy csak álmodom ezt az egészet, és amikor felébredek a saját fehérvárcsurgói ágyunkban találom magam, majd lemegyek az ebédlőbe, ahol már be van gyújtva a kandallóba. És tudod mi történt? Nem ez. Felébredtem, és még mindig dugóban voltunk. Akkor azt kívántam, bárcsak soha ne indultam volna el, bárcsak hazamehetnék amilyen gyorsan csak lehet. De lám, még mindig itt vagyok.
Végre kikeveredtünk a lassúzásból és elindultunk "rózsadomb" felé. Egy nívós panziónál megállva lepakoltuk János bácsit és kedves feleségét, Lídiát (támogatók, akik velünk tartottak két hétig, illetve inkább mi velük jártuk a kórházakat adományokat osztani) majd irány haza. Éjfél tájban itthon is voltunk (8-kor szállt le a gép !  ). Bepakolás, vacsora (nagyon finom), majd egy kiadós hidegvizes fürdés (más nincs, de nem is kell), és irány aludni.
Akkor még nem gondoltam, hogy Isten nagylelkű volt velünk, hiszen víz is és áram is volt...

Miért éppen Afrika?!

Tehetné fel a kérdést sok-sok blog olvasó. Ki azaz őrült, aki a mai világban nem egy jóléti társadalomba kívánkozik, hanem helyette a harmadik világba, fekete Afrikába. Aki egyszer megérzi a pénz szagát, talán sohasem felejti, éppen ezért Erika igyekezett, nehogy véletlen megcsapja az orrát az illat, és belebolonduljon az élete végéig tartó robotolásba, a jómód hajhászásába... Az ilyen élet, talán nem is teljes élet.

Még ki sem tette a lábát a főiskoláról, máris megfájdult a gyomra a magyar egészségügytől. Nem kívánt egy percet sem haszontalan papírmunkával, dokumentációval eltölteni. Akkor mi a megoldás? Rossz pályát választott? Ugyan, dehogy. Éppen itt jön a képbe Afrika. Hol máshol lehetne olyan hatékony (mégha nem is látványos) munkát végezni, mint egy teljesen elmaradott helyen?

http://www.themoviedb.org

És mi volt az egyik motiváló tényező? A Hotel Rwanda, ami mélyen megérintette, és arra ösztönzte, hogy ne legyen olyan európai, akiről a filmben beszélnek, ne csak szörnyülködjön a híreken, majd utána folytassa az ebédjét, mondván, hogy úgysem tehet semmit. Azért készül Afrikába, hogy változtasson a gondolkodásukon, hogy valami színt vigyen az életükbe azoknak, akiknek olyan kilátástalan minden egyes napjuk... Azért, hogy Afrika megtanulja a dalt!

-1 +2

A csapatnak sajnos el kellett búcsúznia Marcsitól, aki családi okok miatt visszamondta az utat. Erikának nagyon fájt a szíve miatta, de elfogadta, megértette. Új tagot kellett keresni helyette. Alig, hogy Andris személyében az angolos pozíció betöltődött, máris hiány lépett fel. De sikerült! Szandrát köszönthették a csapatban. Erika úgy tapasztalta, hogy igen energikus, kreatív emberek kerültek össze, bár ez talán alapkövetelmény, ha valaki Afrikába készül...