Szomorú évforduló

Azaz éppen egy éve államvizsgáztam. Üdítő volt egy év távlatából visszatekinteni. Nagyon sok öröm ért azóta, kezdve azzal, hogy életem párjával összekötöttem az életem. Különleges érzés, hiszen ezzel a lépéssel egész világ előtt kimondtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve.

Aztán következett Afrika, a maga próbáival, örömeivel.

Szerettem volna megünnepelni az államvizsga évfordulóját valahogyan, de végül csak munka jutott. Vártunk egy ezredest az árvaházban, immár második napja és végül ma sem jött el. Pedig emiatt mondtam le a szabadnapot. Talán jövő héten. Már otthonról is régen kaptam emailt, nagyon vártam pedig, minden nap néztem a postafiókot, de semmi...

Este viszont nagy (és egyben szomorú) meglepetés ért. Kaptam Édesapámtól egy smst, skype-on várnak. Szuper, már csatlakoztam is. Persze a net ilyenkor mondja fel a szolgálatot. De nem baj, mert abban a pillanatban csörgött a telefonom, Édesanyám hangjával a vonal túlsó végén. Nagyon vágyott már arra, hogy beszélgessünk, hallottam a hangján.

Sajnos sok szomorú hírt is kaptam, többek között, hogy a mi drága Betyárunk (kaukázusi) elfáradt az elmúlt 12 évben, elbúcsúzott, és végül elaludt. El kellett aludnia, öreg volt már. Ugyan az állatorvos adta be neki az injekciót, de ő sem tiltakozott.

Nagyon sajnálom, hogy nem tudtunk elköszönni. Mondtam neki, hogy várjon meg amíg hazaérünk, biztosan szeretett volna, de már tényleg nagyon el volt fáradva, pihennie kellett... 

Most hirtelen nagyon sok jelenet van előttem a gyerekkorából, amikor még anyukája után sírt, a serdülő korából, amikor mindig valami csínytevésen járt az esze, és a felnőttkorából is, amikor már nyugodt, érett kutya vált belőle. Egyszer már majdnem el kellett köszönnöm tőle. Előttem van, amikor hazahoztuk a kórházból a vonatbaleset után. Nagyon rosszul nézett ki, viszont öröm volt a szemében, hogy itthon lehet a szerettei között. Fájdalommal teli boldogság volt számára. Egy hetet adtak az orvosok, ha nem áll lábra, el kell altatni. Akkor valahogy nagyon lassan teltek a napok, csak vártuk, hogy történjen valami. Egyik reggel mégis megtette, felállt. Szépen lassan megerősödött és most már csak három lábbal, de tudott sétálni, újra meglátogattuk a tópartot, a kastélyt. Aztán eltelt pár év és a séta távok kezdtek egyre csökkenni, míg végül már egyáltalán nem mentünk sétálni. Megöregedett. 

És most elment. 

Azt hiszem, nagyon boldog élete volt.

A munkás hétköznapok

A munka nem állt meg (bár eddigi bejegyzéseim alapján úgy tűnhet, mintha nagyon nem is indult volna el). 600 gyermek egészségügyi kivizsgálása várt rám megérkezésünkkor. "3 hét alatt lezavarom, nem kell túldimenzionálni", gondoltam magamban, persze mindez csak álom volt, hiszen elfelejtettem, hogy nem otthon vagyok. Péterrel nekiálltunk. Az ő feladata volt az adminisztráció, és egy kis egészségügyi beszélgetés a diákokkal, én pedig végeztem a különböző méréseket - testsúly, magasság, vérnyomás, látás, fogak ellenőrzése, bőr és körmök állapotának megtekintése.

Nehéz feladat volt, sok hiányzás, sok hiba a névsorban, a gyerekek nem értettek egy-egy vizsgálatot (pl látásvizsgálat), az idő pedig ellenünk játszott. Közben tavaszi szünet, vizsgák. Így a három hétből majdnem 3 hónap lett, és a gimnazistákat még nem is tudtuk végigvizsgálni. Jelenleg épp jelentést írok az általános iskola igazgatójának azon diákokról, akiket valamilyen probléma miatt kiszűrtünk...

Mikor tartom meg a tervezett előadásokat?

Mint Marci Hevesen

Így élünk jelenleg.

Két és fél hónap eltelt utolsó bejegyzésem óta. Tesszük a feladatunkat, néha betegeskedünk, de egyébként berendezkedtünk teljesen. Voltak próbáink is, jó volt ezeket Péterrel együtt megélni, erősödni, fejlődni általuk. Hiába, bizonyos szempontból még mindig diákok vagyunk, a kontinens talán egyik legnehezebb, legveszélyesebb országában élünk és tanulunk. Nagyon kedves légikísérőnkkel beszélgettünk annak idején a repülő úton, aki - miután megtudta, hogy még nem voltunk Kongóban - kedvesen, együttérzően ennyit mondott: "Sokkoló lesz!"

Valóban az volt. De azóta megszoktuk, megerősödtünk. Kitárult előttünk a világ, és mindaz a hatás, ami itt ért/ér bennünket, életünk végéig bevésődik az emlékezetünkbe. Átformálta az életünket.

42 nap múlva pedig indulunk haza. Honvágy van, különösen, amikor egy-egy smst, emailt kapunk otthoni szeretteinktől. Nagyon jól esik olvasni a sorokat, a kedves üzeneteket. Igazán hálásak lehetünk, hogy ilyen támogatást kapunk otthonról. Várnak haza... Izgatottan gondolunk az első találkozásra. Vajon minden más lesz? Igen, minden más lesz, hiszen ennek a fél évnek a hatására más szemmel látjuk már a világot, nem beszélve arról, hogy kis hazánk is folyatamosan változik, szeretteink is folyamatosan változnak. Ettől a gondolattól csak még izgatottabb leszek.

De Afrika nem némul el, egyszer újra hívni fog majd minket...

Amoebiasis

Amit ha valakinek elmondok, azonnal pánik rohamot kap, hiába teszem hozzá rögtön a következő mondatban, hogy semmi bajom, szuper jól érzem magam. Vagy még az előzőben. Így most közhírré tétetik, hogy két hete kiderült, hogy amőbák laknak a beleimben. Hurrá! Hangsúlyoznám, az egészből én semmit nem érzékeltem. Ha teljesen véltelenül (számomra érthetetlen módon) az orvos nem kér egy székletmintát, talán máig nem derült volna ki. Miért? Se fájdalom, se hasmenés, semmi. Én pusztán a megfázásomat szerettem volna megnézetni valakivel... Két tünet volt összesen: mindig éhes voltam (nagyon) és a megszokottnál is lényegesen többet ettem. Aki ismer, az tudja, hogy az bizony elképesztő mennyiség lehetett. Így van. Vacsora után, lefekvés előtt rendszeresen csak azért nem álltam neki enni, mert tudtam, hogy nem egészséges.

Szépen beszedtem a gyógyszert, amitől eleinte kicsit felfordult a gyomrom, de később már egész jó volt, és mára minden rendben. Ez egy ilyen hely. Otthon influenzát lehet elkapni, itt egészen mást, de az nem jelenti azt, hogy valahol nagyon rossz lakni, máshol pedig nagyon jó. Elmondom Neked, én sokkal szívesebben élném át ezt újra, mint pl otthon egy igazi, jó téli influenzát. Pfhuj. :-) Ez itt teljesen természetes, hiszen: véletlenül nem mosod meg rendesen a gyümölcsöt, ismeretlen eredetű jégkocka van a poharadban, a sucrés üveg szája erőteljesen kifogásolható. Hoppá, máris benyelted!

Egy dologban biztos vagyok. Ha hazaértünk tisztítókúrával kezdünk Petivel. Ennyi szemetet (gyógyszert) valahogy ki kell takarítani magunkból...

Vizibicikli

Még hogy a magyar egy mekegő nyelv. Akkor mi a helyzet a vicibiciklivel és a "tarka-barka ablak" mondókával?

Mindegy, nem erről akartam beszélni. Miután immár jópár hete sorvadunk kis házikónkban, múlt szombaton (márc. 5.) Fabioékkal (pozíció: belga barát a gyülekezetből) megbeszéltük, másnap elmegyünk egy nyugodt, zöld helyre. Kíváncsian vártuk a helyet, számunkra titok volt, hogy hova megyünk.

Elindultunk a bonobo park felé, Petivel egy pillanatra összenéztünk, hogy hoppá, ok talán erre gondoltak, de aztán megkönnyebbülve sóhajtottunk, mert elkanyarodott az autó egy másik irányba. Csak mentünk, mentünk, és már kezdtem úgy érezni, hogy bizony ez dzsungel. Az is volt. Megérkeztünk egy főképp fehér túristáknak tervezett helyre. Egy hatalmas, beláthatatlan tó (annyira kesze-kusza, kacskaringós volt), körülötte dzsungel, egy étterem (kihagyhatatlan, valahonnan sok pénzt kell szerezni), vizibiciklik és nyugalom. Elindultunk, hogy megkerüljük a tavat, 6 km, nem táv. Hamar klikkesedett a csapat, Peti és Fabio az élet fontos kérdéseit beszélték át, hogyan kerül ide ki egy fehér ember, ilyesmi. Nadine és én pedig főzésről, gyermeknevelésről tárgyaltunk. Mondhatom, hamar elszállt a hat kilométer, és visszaérkezésünkkor az autók száma is megszaporodott, terepjárók mindenfelé, természetesen nagy többségünk hófehér UN autó. Néha erős vágyat érzek arra, hogy UN (United Nations) helyett SN-nek (Separated Nations) hívjam őket - de ezt csak úgy magunk között említem meg. Valóban, totálisan elszeparáltak a helyiektől, és aki fehér létére nem így tesz, azt mélységes megvetéssel veszik körül. Elképesztő ez a gondolkodás. No mindegy, ne rontsuk el a szabadidő örömét.

Körbeértünk és indulunk haza... Gondoltam én, de nem. Nadine elszaladt szólni a helyi gondnoknak (nevezzük most annak), kiderült, vizibiciklizni indulunk, ismét klikkesedtünk, lányok, fiúk külön bicajon. Lehet, hogy mindezt azért, hogy lehessen rajtunk nevetni, mennyire bajlódunk a kormányozással. De nem biztos.

Nagyon hamar eltelt az idő. Hazafelé sok-sok gyümölcsöt és zöldséget vettünk, természetesen Nadine közreműködésével, hiszen nélküle valószínűleg minimum dupla árat fizettünk volna mindenért. Egy halatmas ananász, egy kis maracuya, saláta, zöldségzöldje, retek, avokádó, egy egész fürt banán, amit három étkezésen keresztül ettünk, mire elfogyott, továbbá cukkini és padlizsán, amiből remek pároltat készítettünk vacsorára...

Úgy érzem, nincs okunk panaszkodni, igazán hálásak lehetünk Istennek mindenért. Csodálatos barátok, finom ételek, kényelmes házunk, csudijó...

Hulk 2 ...

... azaz voltunk a kinshasai Primus gyárban.

Kedden igazi Sörgyári capriccio volt (alapmű, aki még nem látta a filmet, annak kötelező), hiszen protokoll látogatáson voltunk a kinshasai sör és üdítő gyárban, melynek nagy százaléka holland kézben van. Résztvevők: Papa S. G. (pozíció: alapítvány kinshasai titkára), Sampard (pozíció: EVS sofőr), Zita, Szandra, Péterem és én, néhány helyi vagány csaj (akik közül az egyik mindannyiónk szerint fiú volt) és totál keménykedő srácok.

Először egy vendéglátóipari egységbe tereltek bennünket, ahol kicsit az volt az érzésem, mintha legalábbis fegyházban, vagy koncentrációs táborban lennénk, egy ajtó, plafonig érő drótkerítés, akár a Csíkos pizsamás fiú is lehetett volna (úgy látszik, ez egy filmes bejegyzés lesz). Nem jöttünk rá, mire szolgál, pedig igen gazdag fantáziával van megáldva a csapat. Rövid várakozás után megérkezett az idegenvezető asszony, és megkezdődött a látogatás. Természetesen franciául folyt minden, így az elején eléggé untam az egészet. A nagyteljesítményű generátorok - amik üzemelik az egész gyárat - olyan hőséget fújtak magukból, szó szerint féltem, hogy égési sérülést fogok szenvedni az idő alatt, amíg elhaladunk melletük. Micsoda energiapazarlás (immáron nem első esetben). Beleszagolhattunk az erjedő sör illatába (fogalmam sincs, hogy tudják emberek milliárdjai meginni ezt az italt). 

Amúgy ez egy igen korszerű gyár, az egyik alapanyag a a szokásos kukorica helyett a rizs, mert az nem hízlal (elképesztő ez az egészségorientált gondolkodásmód :-D).

Végre túlléptünk a sörrészlegrol a sucré javára. Fantasztikus élmény volt látni hogy mossák azok a hatalmas gépek SZINTE tökéletes rendben a nálunk a 80-as években használt 0,33-as Coca-cola üvegeket, majd sterilizálják, töltik, kupakolják, szelektálják a félig-, vagy túl- töltötteket és végül rekeszelik. Azonnal eszembe jutott a Hulk 2. Nem kell végignézned a filmet, nem érdemes annyira, de ha látni akarod, hogy miről beszélek (mivel fotózni sajnos tilos volt), akkor mindenképp nézd meg az elejét, a gyár részt. Igaz, hogy az egy dél-amerikai üdítőgyár, de ugyanazok a képsorok, teljesen azt éreztem, mintha itt, ebben a kinshasai gyárban játszódna a film.

Az irodarészlegen amúgy komoly munka folyt ottlétünk alatt, az egyik srác pl. végig aludt az asztalára dőlve (veszélyes terület ez a sörgyár :-D). Szegény, nehéz napja lehetett.

Miután mindent megnéztünk, visszamentünk a fegyháznak tűnő placcra, ahol kiderült az igazság a kerítésről. Ingyen ihatunk sucrét, sört, amennyit szeretnénk, de az üvegeket tilos kivinni. Egy pillanatra elgondolkodtam. Ezek szerint lényegesen nagyobb értéke van annak az üvegnek, mint a tartalmának. Próbáltam túltenni magam a gondolaton, majd lehajtottam két üveg Vitalot (színe rózsaszín, íze, mint a Gabi fogkrémnek). Sajnos Tonic-kal nem tudtak szolgálni, Colát, meg sört (pedig abból volt 3 fajta is, Papa S. G. fejébe vette, hogy mindet végigkóstólja) ugye elvből nem iszunk, így maradt a Vitalo.

Ezt a Hulk túrát még egyszer megejthetnénk a félév alatt...

Egy nagyon vicces díjátadó gála

Február 19-én, szombat este Sampard -ral (pozíció: EVS sofőr) és kedves feleségével, no meg Lacival (pozíció: Eusec katona) egy díjátadó gálára voltunk hivatalosak. Az esemény 19:30-kor kezdődött, melyben egy 50-100 dolláros vacsora foglaltatik. Erre kíváncsi vagyok. Laci biztosított, hogy 9-nél előbb nem lesz semmi. A fél nyolcas kezdés után 20 perccel értünk oda, kicsit ideges voltam emiatt, de aztán belépve az étterembe sikerült túltennem magam. A hangtechnikus még éppen akkor állt neki összeszerelni a berendezést, közben sikeresen leverte az áramot. A férfiak meccset néztek, Kongó Tuniziától 1-0-ra kikapott. Ez egy szomorú este, ezennel kiestünk az Afrika kupa előválogatásából. Minket nőket valahogy nem érintett olyan mélyen a dolog. Néha úgy éreztem Sampard mindjárt sírni fog, de legalábbis végtelen hallgatásba kezd, de aztán sikerült megnevettetnünk.

Lacinak igaza volt, este kilenckor elkezdték felszolgálni az 50-100 dolláros (!) vacsorát, ami állt: egy adag sültkrumpli, csirkemell, egy karika paradicsom, egy-két karika hagyma egy iciri-piciri saláta ágyon elhelyezve. A szerencséseknek (én nem tartoztam közéjük) tartár mártás is járt hozzá. Só sehol (nem csodálkozom, hogy a helyieknek átlagban 90/60-as vérnyomásuk van), a krumpli fűszertelen, a húst meg ugye nem esszük meg. Vegetáriánus menü természetesen nincs, amúgy mi is az??? Megvacsoráztunk, megittuk a sucrét, amiben a jégkocka nem akarom tudni, hogy milyen volt (apró fekete pöttyök vigyorogtak ránk), és végre elkezdődött a gála.

Úgy érzem, fölösleges részleteznem, hogy hogyan zajlott az egész díjkiosztás. Egy gondolatban újra megerősödtem, ezek az emberek nagy-nagy babák szinte mind. Még a fontoskodó miniszterek is. Mit értek ez alatt? Ott vagyunk mi, európai önkéntesek, és az egész felhajtás alatt úgy éreztem, hogy a téma: "Pózolj mundelével!" (mundele lingalául = fehér), a gála végén már lassan pénzt is szedhettünk volna azért, mert mindenki velünk akart fotózkodni.

Mosolyognivaló volt az egész!